Ünnepelni igazán

Rákapcsolt az ősz, immár valóban hidegek a nappalok is, és gyakran borús az ég is felettünk. Egy szempontból viszont kedves

számomra az október, és köze sincs a fehérbot napjához, és egyéb hasonló kitalált ünnepekhez. Pontosan múlthét pénteken

volt húsz éve, hogy a Teleki Blanka gimnázium kapujában megállított engem Ricsosz, aki két évvel felettem járt. Valahonnan

hallotta, hogy zenélgetek, és rákérdezett, hogy lenne-e kedvem vele muzsikálni. Nagyon meglepődtem a kérdésén, és persze

megtiszteltetésnek is éreztem, hiszen hallottam őt a gólyabálunkon zenélni, az előző formációjával, ami be is fulladt

hamar. A felkérésre igent mondtam, és onnantól elindult barátságunk. Sok formációval próbálkoztunk, de gyakran kiestek

mellőlünk az emberek, ám mi kitartottunk egymás mellett. Akkor sem volt ez másképpen, ha éppen nem együtt zenéltünk, vagy

én éppen a hittanoktatás szolgálatáért képeztem magam, és hagytam, hogy nagytudású teológusok, és egyéb professzorok

okítgassanak.

Eltelt húsz esztendő azóta a bizonyos első találkozás óta. Idősebbek is lettünk, hajunk őszes lett, az élet meggyötört

minket, de egyben keményebbé, és bölcsebbé is tett talán. Múlthét pénteken azonban lélekben fiatalok voltunk ismét, hiszen

egy kisebb bulival ünnepeltük meg ezt a jeles évfordulót. Megbeszéltük, hogy tartunk egy kisebb bulit ketten is, de most

négyen voltunk: Ági, Timi, Ricsosz, és én. Ágit már nyolc éve ismerem, ő is sokmindenen átsegített már, és mivel ő is

vakvezető kutyás, így a sok egyéb téma mellett, a kutyázás örök témánk a mai napig is. Timi pedig jelenleg alakulgató

zenekarunk egyik énekese, akit nem rég ismertem meg, de hamar megkedveltük egymást. Nehezen fogadok a szívembe új

embereket, de ő már a barátikör része lett. Jókedvűen borozgattunk kicsit, és Bolognai spagettit főztünk. A lányok ügyesen

összedolgoztak a konyhában, így nekem a sajtreszelésen kívül nem sok feladat jutott, de bevallom, nem is bántam egy

végighajtott hét után. Repkedtek a legkülönbözőbb szóviccek, és persze felbukkantak régi emlékek is, melyeket Ricsosszal

idéztünk fel. Nem csoda hát, hogy hamar eltelt az este, és lassanként mindenki pihenni tért.

Megmutatkozott ezen az estén is, hogy ma is érték az asztalközösség, és létezik még igaz lelkikötelék. Engem kértek meg,

hogy mondjak áldást vacsoránk elején, amivel valóban megadtuk az este mélységét is. Csak remélni tudom, hogy sok hasonló

estét, és évfordulót élhetünk még meg itt a földön együtt.

Példaképek gyűrűjében

Elérkezett az ősz, kipihente magát mindenki, így beindult a példaképgyár is. Példaképeket szórnak ránk a különböző kereskedelmi csatornák, és a közösségioldalak is. Láthatunk összezsúfolva embereket egy műkörnyezetben, akik érzésem szerint a legkülönbözőbb pszichés problémákkal vannak megterhelve, és persze sajnos lemaradtak az intelligencia osztogatásakor is, de a kultúrált viselkedésről, és beszédről sincs sok fogalmuk. Ma már ki sem fütyülik az ízléstelen megnyilvánulásokat, hanem kendőzetlenül hallható minden remek szóösszetétel, szótöredék. Tetszik vagy sem, példaképekké válnak ezek az emberek, ahogy azok a hirtelen felbukkant énekesek is, akik hírneve feltehetően tiszavirág életű, de pár hónapig lehet kikért rajongani. Kitesszük sztárok képeit szobánk falára, vágyakozunk arra, hogy hasonlatossá váljunk hozzájuk. Ha ez még nem lenne elég, képesek vagyunk fokozni a látszólag fokozhatatlant. Bizonyos körökben, és az interneten is egekig magasztalnak egy mozgássérült fiatalembert, aki karok, és lábak nélkül éli mindennapjait, prédikátorként szolgálva Istent. A probléma ezzel csupán az, hogy az ő showműsorai már kevésbé szólnak Istenről, és inkább szólnak róla. Nem állítom, hogy ezt ő is így szeretné, ám a körülötte kialakult propaganda azt sugallja, hogy ez a fiú csodálatraméltó, mert nem adta fel, és harcolt, és küzdött, és megmutatta, hogy.. vajon mit is mutatott meg ő? Mit tud bármelyikőnk is felmutatni, amit a maga erejéből ért el Isten kegyelme, és segedelme nélkül? Vajon ezt a példát mutatta nekünk Jézus, hogy önmagát magasztalta fel? Bizton állíthatom, hogy nem, ez nem az ő példája. Szimpatikusabb lenne a történet, ha egy csendes kis templomban arról beszélne ez a fiatalember, hogy ő is Isten eszköze, ahogy bármelyik más hívő ember. Az a csodálatos ebben az egészben, hogy Isten hatalma valóban mindent felülhalad, és ő képes felemelni egy mozgássérültet, vakot, siketet is a földről, hogy megmutatkozzanak rajta az ő Szent dolgai. Ha ezt látnám, máris szimpatikusabb lenne nekem, és talán talán el is mennék meghallgatni őt abba a kicsi templomba, de nem ez a helyzet jelenleg. Jézust noha jogosan, de csak akkor ünnepelték igazán, mikor bevonult Jeruzsálembe. Királynak járó tiszteletet kapott, hiszen ő az igazi király. Mi tehát ez az őrült rajongás földi prédikátorok körül? Mi ez a torzult őrület?

Az én példaképem Jézus. Az a Jézus, aki arra buzdít minket, hogy tanuljuk meg tőle szelídségét, és alázatosságát. Mivel Isten engem is a maga képére és hasonlatosságára teremtett, így vágyom arra, hogy valóban hasonlatossá váljak hozzá. Tisztában vagyok azzal, hogy Jézus nyomába sem érhetek, de pont ettől a legkiválóbb példakép, mert egy életen át törekedhetek arra, hogy legalább a lábnyomát elérjem. A legszebb az egészben pedig az, hogy emberi gyengeségeim, és bűnös természetem ellenére lehajol hozzám is, és felsegít. Folyamatosan csiszol, formál engem, hogy méltó eszköze lehessek a szolgálatomban, az új munkahelyemen, a barátikörömben, a családi problémáim közepette is.

Neked ki a példaképed kedves olvasó? Emberek által kreált bálványok nyomában loholsz, vagy igazi értéket keresel? A választ neked kel megadnod önmagadnak, majd a végső számadáskor pedig Jézusnak.

Keresztyénség, és fairplay

A mai Igehirdetés témája azt gondolom, hogy nagyon időszerű volt, hiszen ezekben a hetekben élesebben látszik a nemzetek vetélkedése, küzdelme. Football lázban ég Európa, én is lelkesen nézem a meccseket, melyek lecsupaszítva arról szólnak, miként feszülnek egymásnak csapatok, melyek leképezik a nemzetek vetélkedését. Talán több olvasónak leesett már, de felfedem a titkot, az irgalmas szamaritánus története volt a mai Istentiszteletünkön az Igehirdetés alapja. Mivel lelkészeink szabadságon vannak, így egy idős lelkipásztor tartotta az alkalmat, ami nagyon építő volt. Belegondolhattunk, hogy milyen sok színtéren küzdünk egymással. Ellenfelek vagyunk egy állásinterjún, hiszen a célunk az, hogy a többi jelöltet lesöpörjük a pályáról, egy sportversenyen a cél az, hogy képességeink korlátait feszegetve, lenyomjuk az ellenfelünket. Lehetne sorolni még a helyzeteket, de a lényeg, hogy az ellenfelet soha nem szabad ellenségnek tekintenünk.

Jézus földi életének idején, a zsidók, és a szamaritánusok nem voltak jó viszonyban egymással. Ezt mutatja az a tény is, hogy jóformán nem is érintkeztek egymással. Egy ember megverve feküdt az út szélén, rablók támadták meg, de többen szemrebbenés nélkül elsétáltak mellette, még egy pap is. Aki megállt mellette, egy szamaritánus volt, akire senki sem számított volna a zsidók közül. Bevitte egy fogadóba, az ottaniak gondjára bízta, és meghagyta nekik, hogy amennyiben plusz költség merülne fel vele kapcsolatban, majd ő rendezi. Mi ez, ha nem önzetlenség? Bizony, Jézus ezt a lelkületet várja el tőlünk.

A sporthoz kapcsolódva, nem rég osztották ki a fairplay díjat. Elnyerte egy birkózó, aki a vállán vitte ki ellenfelét, mikor rosszul lett, és nem élt vissza a helyzettel. A másik nyertes egy hölgy, aki kijutott az Olimpiára tollaslabda sportban, és ellenfelének adta a cipőjét, mikor az ellenfél elvesztette a sajátját. Mindkét esetben az ellenfél csupán a sportban állt az ellenkező oldalon, de nem volt ellenség. Azt gondolom, hogy Isten azt várja tőlünk ma is, hogy hasonlóak legyünk, mint az a szamaritánus volt. Az élet számos területén lehetünk ellenfelei egymásnak, de nem válhatunk ellenségekké. Van egy határ, amin túl muszáj elengedni a sérelmeket, harcokat, és segítenünk kell a másikon, mert azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük egymást. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta érte. Ha mi Krisztus követőinek valljuk magunkat, akkor kötelesek vagyunk hasonlóan szeretni embertársainkat, amennyire ez lehetséges.

Egy újabb tanév végén

Szinte észre sem veszi az ember, és elrohannak a hetek, hónapok. Még emlékszem a tanév kezdetére, és most a tanév utolsó napjait éljük. Az egyik csoportom éppen ebben a tanévben volt nyolcadikos. A dolog pikantériája az, hogy én pont húsz éve ballagtam. Húsz éve nem sejtettem, hogy egyszer majd én fogok tanácsot adni a gyerkőceimnek, de bizony ez az idő is elérkezett. Negyedikes koruk óta ismerem őket, de mára már kamaszok lettek, akiknek mélyül a hangjuk, és azt hiszik, a világ az övék. Mielőtt megítélnénk őket, tegyük fel magunknak a kérdést, mi nem így gondoltuk annak idején? Fura kettősség lüktet bennük, mert egyszerre érzik azt, hogy övék a világ, és nagyon képben vannak mindennel kapcsolatban, és egyszerre bizonytalanok, mert még nem találták meg a célt, amiért küzdeniük kell. Azt gondolom ismerve őket, hogy többre képesek, mint gondolnák, de ez csak akkor törhet felszínre, ha majd elhiszik magukról. Pedagógusként nem tehetek mást, mint vezetem őket amíg engedik, majd elérkezik az idő, mikor el kelle ngednem a kezüket, hogy tétova lépésekkel elinduljanak az úton, melyen az akadályokat nekik kell majd kikerülniük, a felmerülő problémákat már nekik kell megharcolniuk. Hittanoktatóként pedig felelősségemnek érzem, hogy merre is haladnak az úton. Vajon eleget tettem azért, hogy az ő szívük jó talaj legyen az Ige számára? Nem tudom, de csak remélhetem, hogy eleget tettem annak, amire fogadalmat tettem, a diplomaosztón. Mivel maradnak a szakiskolában, így szándékomban áll ificsoportot szervezni velük ősztől.

Közben az én életem is halad még akkor is, ha nem mindig látom rögtön az útelágazásoknál a helyes irányt. A gyülekezetből egy család felajánlotta, hogy dolgozhatnék a cégüknél, és ha sikerül megegyezni az iskolával, akkor a tanítást sem kell abbahagynom. Nem állítom, hogy álmaim munkája lesz ez, hiszen adminisztráció, és telefonhívások kezelése lesz a feladatom, de emberekkel foglalkozhatok, és ami fontos, hogy a tanítás is megmarad. Közben lassan a zenekarunk is halad előre, és a vakvezető kutyás ügy is része az életemnek a továbbiakban is.

A hétfői napunk mozgalmas volt, mert hárman kutyások képviseltük az Mvgyosz kutyaiskoláját egy iskolában, ahol egészségnap volt. Ennek a programnak részeként voltunk jelen, három kutyával. Emma, Kitti, és Lucky nagyon ügyesek voltak, és fegyelmezettek, de volt lehetőségük szabadon játszani is az iskola udvarán. Sokmindent elmondtunk a gyerekeknek, és tanáraiknak, de azt gondolom, hogy az igazi érzékenyítés akkor történt, mikor az egyik tanárnő testközelből láthatta, hogyan is dolgozik Lucky, amikor is elkísért minket a Fogarasi úttól az iskoláig, majd vissza a 32-es buszig. Nehéz terepen haladtunk, sok átkelővel, de Lucky jó formában volt, azonnal reagált a parancsaimra, és pontosan bejelzett mindent. Ez a hölgy már tudni fogja, hogy miként segítsen egy kutyásnak hatékonyan, és nem fog pánikba esni, ha segítenie kell. Az igazi érzékenyítés ugyanis az, ha együtt élve, spontán juthatnak ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik.

Mert van még ami érték, és igaz

Ezen a vasárnapon olyan élmény ért az Istentiszteleten, amiért szívesen visszatekerném az időt, mert olyan Igehirdetést halhattunk, ami megerősítő volt, majd a folytatás sem volt mindennapi.

Reggel Lucky kimozogta magát barátaival a futtatón, majd összekészülődtünk, és elindultunk a templomba. Gyönyörű, napsütéses idő volt, így örömmel suhantunk kutyámmal az utcákon. A templomban olyan sokan voltak, hogy már csak a padok melletti székek egyikét találta meg nekem Lucky a helyet keress parancsra, de tökéletesen elfértünk, nem voltunk útban senkinek sem.

Ezúttal vendégeink is voltak, SzékelySzent Erzsébetről, aminek nagyon örültem, mert erős kötődésem van ERdélyhez, Székelyföldhöz, noha családomnak köze sincs ezekhez a területekhez, de többször jártam ott, és sok emlék származik onnan.

Az Igehirdetést nagytiszteletű Kincses Kálmán tartotta, vendégeink lelkipásztora. Már a szóhasználatából, az adott Igeszakasz vázolásából kitűnt, hogy sokat épülhetünk ezen a délelőttön. Megerősödött bennem a reménység, hogy Krisztus testét, és vérét magamhoz véve én is feltámadok majd az utolsó napon, és lesz erőm megélni a nehézségeket is, mert kapok bátorságot a Szentlélek által. Eszembe is jutott Édesanyám bátorsága, és nyugalma, ahogy közelgő halálához viszonyult januárban. Ahogy Jézus szenvedett értünk, és táplál minket, úgy táplál minket a kenyér is, amit a gazda gondosan elkészít, és nehézségeinken megedződve, mi is táplálhatunk másokat.

Az Igehirdetés után, Nagytiszteletű Úr mesélt nekünk gyülekezetéről, majd ízelítőt kaphattunk abból az értékrendből, ami nálunk bizony hiányzik, de mindig is szimpatikus volt, és Székelyföldön még él. Az egyik ilyen momentum, a nők tisztelete. olyan szeretettel mesélte el nagytiszteletű úr a feleségével való megismerkedését, hogy szerintem mindenki szíve felragyogott egy pillanatra, mert ilyen még létezik. Kimondta azt az igazat is, hogy a férfi egy hozzáillő nőtől lesz emberré, férfivá. Hallhattunk arról is, hogy miként próbálja megfogni a fiatalokat, ami persze mindenhol kihívás mostanság. Igyekeznek építeni a régi hagyományokra, a felmenők tiszteletét is fontosnak tartják, hiszen olyan értékeket képviseltek elmondása alapján, melyeket érdemes továbbvinni. A gyülekezet gondoskodó ereje is szóba került, hogy bizony Eus pályázatok nélkül is felépültek házak, megújultak porták, mert ahol szükség van a gyülekezetben, ott felbukkan a segítség is a gyülekezetükben, mert pattannak a testvérek a nehéz helyzetben lévő megsegítésére. Olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiben is az ősgyülekezet összetartásáról. Nekünk miért megy ez ilyen nehezen sokszor? Isten pedig most sem vár mást tőlünk, mint az akkori hívektől várt.

A hosszú, de tartalmas alkalom végén együtt énekeltük el a Székelyhimnuszt, majd Nemzeti Imádságunkat, a mi himnuszunkat. Ahogy fennhangon énekeltünk, csak úgy zengett a templom. Lélekben összeforrtunk Székely testvéreinkkel, és megélhettük az összetartozás érzését, és biztos vagyok abban, hogy földi határok nem választhatnak el minket egymástól, ha Krisztusban egyek vagyunk, ahogy egy nép is, több értelemben.

Sokat írhatnék még azokról a dolgokról, amiket hallottam ezen a délelőttön, de nehéz megfogalmazni, visszaadni azt az érzést, ami elindult bennem. Az bizonyos, hogy szeretném a saját életemben képviselni ezeket az értékeket, mert igaznak tartom őket, és bizony tetszik vagy sem, hölgyek nélkül csak félemberek vagyunk mi férfiak még akkor is, ha ezt az egonk nehezen fogadja el. Azt gondolom, hogy tanulhatnánk összetartást, testvéri szeretetet vendégeinktől, akik tudatosan próbálják megélni, és tovább is adni mindazt, ami érték, és igaz.

Kutyavilág I.

Hiába, nem tagadhatom meg, és nem is akarom megtagadni kutyás énemet, hiszen lassan tizenhat éve van vakvezető kutyám, kisebb megszakításokkal. Időnként ezért jelentkezni fogok kutyás témákat feszegető bejegyzésekkel is amellett, hogy természetesen igyekszem hírt adni életem további folyásáról is, ami persze egy blogban közölhető, így a szolgálataimról is, ameddig vannak.

Történt pár hete, hogy Lucky-val, és volt főnökömmel, aki jó barátom is, sétáltunk az Örsvezér téren, amiről is érdemes tudni, hogy hasonlóan kaotikus, mint a Moszkva tér. Ja kérem, hogy Moszkva tér már nem létezik? Nekem a mai Szél Kálmán tér akkor is Moszkva tér marad, ahogy az Örs Zugló Moszkva tere. Haladtunk tehát a téren, mikor is egy kutyatartó gond nélkül ráengedte kutyáját a vezetőhámban dolgozó Lucky-ra. Derék vakvezetőm szerette volna kikerülni a kutyát, de csak nem hagyta őt békén. Ekkor már besokaltunk, és jeleztük a pár méterre kullogó emberkének, hogy hívja vissza, és lehetőleg fogja meg a kutyáját, mert éppen egy vakvezető kutyát zavar a munkájában. Nehezen, de megértette a dolgot a kutya tulajdonosa, és ha körülményesen is, de behívta, és megfogta kedvencét. Luckyt kicsit megnyugtattam, és haladtunk tovább a célunk felé.

Nemez volt az első eset, ami megtörtént velem, de ez hozta ki belőlem azt, hogy írásba is foglaljam költői kérdéseimet, és a felmerülő gondolatokat. Először is vajon mit keres egy ilyen forgalmas téren szabadon egy kutya? Ha viszont elengedi az illető, akkor miért nem engedelmes a kis drágasága? Amikor felbukkan velük szemben egy feltűnő hámban lévő vakvezető kutya, miért engedi rá minden tiltás nélkül a kutyáját? Sok kérdést fogalmazhatnék meg, de egy válaszban foglalnám össze a problémacsokrot: az illető nem kutyás, csupán kutyatartó. Kutyatartó bárki lehet, aki leszurkol egy bizonyos összeget egy tenyésztőnél, vagy ne adja Isten szaporítónál, avagy befogad egy édes tüneményt egy menhelyről, vagy az utcáról fogad be egy kóbor kutyát. Pillanatnyilag semmi sem kötelezi a kutyatartókat arra, hogy vizsgát tegyenek, esetleg alapengedelmességi képzésre vigyék kedvencüket, így bárki tarthat kutyát, és az állat fizikai kínzásán kívül, bármit megtehet, és persze meg is engedhet a kutyának. Az ember pedig már csak olyan, hogy könnyen általánosít, tehát ha lát egy renitenskedő kutyát, rögtön rá is húzza ezt a skatulyát minden egyes kutyára. A médiában időnként felbukkanó kutyatámadásokból is ritkán jön le az az üzenet, hogy a gazda a hibás, mert egy egészséges idegrendszerű, jól szocializált kutya, soha, vagy csak nagyon komoly indokkal harap meg bárkit is. Bizonyos szolgálati, és harcikutya fajtákat is gyakran megbélyegeznek, pedig itt is a gazda a hunyó legtöbbször.

A fentebb leírottakból tehát kiderül, hogy a kutyatartó sok esetben felelőtlen, nem jártas a kutyázásban, de nem is veszi a fáradtságot a tanuláshoz, hanem emberként tekint kedvencére, és elkényezteti. Nem következetes, nem állít fel szabályokat már az elején a kutya elé, nem alakul ki a kutyában a gazdával szemben kívánatos tekintély, tehát azt csinál Buksika a kutyatartójával, amit csak akar. Sietve tenném hozzá, hogy egy kisgyermek nevelésénél is tévútra vezet a következetlen nevelés. Az ilyen módon nevelt, vagy inkább nem nevelt kutya nem tudja, hogy mit is várnak el tőle, ezért zavar támad a viselkedésében, és bár látszólag élvezi, hogy hülyére veheti a gazdáját, a legtöbb esetben inkább bizonytalan, mert nincs kit kövessen.

Ezzel szemben a kutyás kész tanulni mindig, szeretné megismerni minél jobban kutyáját, és a kutyák kommunikációját, rendszerét. Mivel szeretne megadni mindent kutyájának, így igyekszik kielégíteni a kutya fajra, és fajtájára, valamint egyedre jellemző igényeit. Ebből fakadóan iskolába is viszi, képezgeti, mert a fizikai kimozgatás mellett, a kutya szellemi kapacitásainak kiaknázása is fontos. A kutyás próbálja úgy tartani, sétáltatni kutyáját, hogy környezetének a legkevesebb gondot okozza. Ha több ilyen példát látnának a kutyákkal amúgy nem szimpatizálók, talán más lenne a megítélésünk.

Pünkösd ünnepén

Elérkezett Pünkösd ünnepe. Az ünnepet megelőző napokban azt a döntést hoztam, hogy megerősítem magam az elhatározásban, hogy változni szeretnék, és Pünkösd remek alkalom arra, hogy kérjem ismét a Szentlélek munkálkodását a szívemben, hogy a nehézségek ellenére Isten embere maradhassak, és ne egy kiüresített váz, melyben már nincs nyoma érzelmeknek, és az Istenképűségnek. Biztosra veszem, hogy a változás, ami elindult bennem, a Szentlélek munkálkodása által kezdődött el. Az ő vezetése nélkül nem lettem volna képes elintézni Édesanyám búcsúztatását, egyszerűen egy idegroncs lennék. Kétségtelen, hogy kimerült vagyok, ami a búcsúztatón erősen kijött egy kisebb rosszullétben is, de gyűjtöm az erőt, és komolyabban rámegyek a munkakeresésre. Kedden hivatalos vagyok egy céghez angolnyelvű interjúra, tehát a küzdelemnek koránt sincs még vége, ám az Úr ad olyan embereket, akik mellettem vannak, és kárpótolja azokat, akik cserben hagytak.

Elindultam hát reggel Lucky-val a templomba, hogy méltóképpen ünnepelhessem Pünkösdöt, mely a Szentlélek eljövetele mellett, az Egyház születésnapja is. Abba most nem mennék bele, hogy az eltelt évszázadok alatt miként torzult el az egyház, és milyen emberi gyarlóságokkal lett beszennyezve, mert messzire vezetne. Az Igehirdetés nagyon építő volt, és megerősítette bennem, hogy nem egy emlékünnepről van szó, hanem egy olyan eseményre emlékezünk, mely a mai napig meghatározza a hívő ember életét. Ezt majdnem olyan nehéz tudatosítani magunkban naponként, mint azt, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten, és általa kaphattam kegyelmet. Nem, nem csak az abban a korban élt emberek ajándéka ez, hanem mi is részesedünk kegyelméből. Kimondhatatlanul fantasztikus!

A nap további részét pihengetéssel töltöttem, és ismerősökkel beszélgettem interneten. Nehéz is számomra ez az idei Pünkösd, mert az első Édesanyám nélkül töltött pünkösdi ünnep, de látjuk még egymást, addig pedig erősnek kell maradnom, ha bele is szakad a szívem látszólag.

Kívánok tehát minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag Pünkösdöt! Kívánom, hogy egyre több, és több ember számára váljon nyilvánvalóvá Pünkösd igazi lényege, és ne csak a hosszúhétvége ténye maradjon meg belőle!