Az Eurovízió lassan csak vízió?

Olyan apropóból ragadtam ezúttal billentyűzetet, mely szerintem sokakat megmozgatott a napokban gondolati síkon, mert nem lehet elmenni mellette. Van, aki már évek óta látja a romlást, de mégis nézi, van, aki pedig még rajong érte, de legalábbis reménykedik még egy szebb jövőben. Nem borzolom tovább a kedélyeket, az Eurovíziós Dalfesztiválról van szó kérem. Arról a rendezvényről, mely valaha szebb napokat látott, és általa lett ismert néhány valóban színvonalas zenész, együttes, produkció. Egy ideje azonban elérte ezt a zenei rendezvényt is az a kórság, ami alapvetően a könnyűzenei piacot is rágja már jó ideje. Egy ideje ugyanis a populáris tömegzene olyan silány lett, hogy színpadkép nélkül olyan keveset nyújt, mint amennyi mackósajtban a brummogás. Volt szerencsém hallani a két elődöntőt, ahogy a döntőt is. Feltűnt, hogy kevés dalra tudtam azt mondani, ez fülbemászó, de nem irritáló, avagy ez nem tucatzene, van benne valami érdekes, szomorkás, esetleg jólesően hátborzongató. Nem vagyok ugyan metálos, de a hazánkat képviselő zenekar produkciója nekem tetszett, és látó ismerősök, valamint sok internetes forrás is azt sugallta nekem, hogy a színpadkép is ott volt a szeren. Mi volt akkor a baj? Mi okozhatta azt, hogy a 21-edik helyet érjék el ezek a srácok? Csak, hogy ne tűnjek elfogultnak kérdezem továbbá, hogy mi volt az ír fazon dalával a baj? Jó jó, az elődöntőben kicsit elcsúszkált néhol a hangja, de ez kivel nem esik meg? Tudom persze, hogy az autotune csodákra képes, de ő mely nemzet színeiben indulhatott volna?

Azt viszont végképp nem értem, és ezért külön bekezdésben értetlenkedek miatta, hogy miként nyerhette meg a színpadon sikítozó, és kotkodácsoló, néhol Scatman-re hajazó izraeli hölgy ezt a nívósnak gondolt versenyt? (Scatmen javára legyen írva, hogy ő azért a Jazz műfajában komoly dolgokat tett le az asztalra, mielőtt betechnosodott volna.) Mi történik itt évek óta már? Túlzás volna azt állítanom, hogy a metálos fiúk megérdemelték volna az első helyet, de az idei nyertes sem érdemelte meg véleményem szerint. A tömegzene elsivatagosodását éljük kedves olvasóim, amire nem tudom, hogy mi lehet a megoldás, pedig magam is foglalkozom zenével. Dúdolnak egy dalt adott esetben az eurovizilót nézők sokat, és sokan, látszólag népszerű a produkció, majd lényegében sereghajtóként végez. Miért van ez? Talán nehéz az árral szemben úszni, de talán megérné mégis, mert ha sikerül partra vergődni, akkor megerősödve térhetünk haza úgy, hogy legyőztünk egy újabb akadályt. Ahogyan tisztább levegőért, és környezetért könyörgünk, ahogy harcolunk a globális felmelegedés, és elsivatagosodás ellen, úgy kellene harcolnunk a zene elsivatagosodása ellen is, mert bár még vannak oázisok, melyeket az igényes zenét művelők, és kedvelők tartanak fenn, de mi lesz, ha nem lesz zene, mely a szomjat oltsa? Soha sem voltam matematikai zseni, de egy kezemen képes vagyok összeszámolni, hogy hány valamire való produkciót hallottam a napokban ezen a fesztiválon. Ezek a dalok pedig hátul végeztek a mezőnyben. Továbbra is a nem értem érzés motoszkál bennem, és egy költői kérdés. miért?

Azért a végén álljon itt az a tény is, hogy Hazánk legalább vállalta azt, hogy olyan produkciót küld erre a megmérettetésre, mely nem cukormázas, nem sablonos, nem tömegcikk, a szöveg nem u baby baby, vagy love, és még igényes is a maga műfajában.

Anyák napja, kicsit másként

Anyák napja? Két éve mást jelent ez a nap számomra, mint azelőtt, de a jelentősége persze nem változott. Gyakran köszöntöttük testvéremmel Édesanyánkat virágokkal, kedves szavakkal, de két éve már, hogy abban az értelemben, ahogy régen, már nem köszönthetjük őt. Bevallom, átugrom azóta az Anyák napjára vonatkozó bejegyzéseket a közösségi oldalakon, mert a mai napig szomorúság tölt el Édesanyám halála miatt. Gondolatban persze felköszöntöm őt, emlékszem azokra a dolgokra, melyekre tanított, emlékszem szeretetére, mely körül vett minket, az ápolására, mikor beteg voltam. Örök emlék marad az is, hogy tisztességre nevelt, és ez igaz akkor is, ha ezt időnként megkérdőjelezik olyan emberek, akik nem ismernek igazán, de emlékezem dorgálásaira is, mikor rossz fát tettem a tűzre. Noha már nem foghatom meg a kezét, emlékszem tisztán arra, hogy milyen érzés volt. Tudom azt is, hogy olykor nem becsültem eléggé, hogy velünk van, mert természetesnek tűnt. Ha a józanészt elhessegettem, akkor legbelül olyan érzésem volt, mintha ő mindig velem maradna, és az általa nyújtott biztonság. A betegségek ugyan időnként leterítették, de erőre kapott, és felkelt. Aztán eljött az a betegség, mely erősebb volt nála, de csak a testét tudta felemészteni.

Kívánom, hogy az olvasók becsüljék meg még élő Édesanyjukat, amíg van rá lehetőségük! Jól véssék emlékezetükbe az együtt töltött minőségi időt, mert sajnos ez a földi lét már csak olyan, hogy egyszer véget ér. Hívő emberként viszont tudom, hogy a földi lét csupán egy állomás, és odafent majd újra találkozunk. gyakran vágyna az ember elköltözni ebből a földi világból, de míg feladatunk van, addig kötelesek vagyunk maradni, hiszen életünk felett nem mi rendelkezünk. Remélem végezetül, hogy nem csak ezen az egy napon figyelmesek az emberek Édesanyjukkal, hanem az év többi napján is. Ha ez így lenne, okafogyottá válna az Anyák napja is, hiszen minden nap ünneppé tehető. Rajtunk múlik csupán.