Az érzékenyítés színtere

Az elmúlt hétvége megerősített azon meggyőződésemben, mely szerint a valós élet a legjobb érzékenyítő. Írom ezt azért, mert ami történt, az bizony nem kialakított körülmények között direkt, hanem spontán zajlott le.

Szombaton fellépésem volt egy csepeli rockklubban, az Archive Company zenekarral. Ági feljött Pestre hozzám, hogy meghallgasson minket, de ezúttal Vacakot nem hozta magával. ÉN is itthon hagytam kivételesen Luckyt, mert nem tudtam, hogy meddig tart a buli, és nem szerettem volna kizökkenteni a kis rendszeréből őt. Nem esett jól persze itthon hagynom őt, és alapvetően nem is szoktam, de most ez bizonyult a megfelelő döntésnek. Mivel vittük magammal új hangszeremet, ami mindennek nevezhető, csak csöppségnek nem, így taxit hívtam, hogy azzal jussunk el a helyszínre. Érdekesen folytatódott az este, hiszen rossz címet mondtak a sofőrnek, aki persze a téves címet kereste, és csak a taxitársaság visszahívásakor tudtam tisztázni a félreértést. Megérkezett végül járgányunk, és elindultunk a cél felé.

Sofőrünk már az első másodperctől kezdve közvetlen volt, rögtön beszélgetni kezdett velünk. Meglepődhetett, hogy vakon érdeklődöm autója felől, de aztán feloldódott, és teljesen természetesen beszélgettünk a kocsikról. Megtudtam, hogy egy elektromos autóval van dolgom, ami csak suhant velünk, de semmi hangja nem volt. Ekkor már értettük Ágival, hogy miért nem halllottuk, mikor megállt mellettünk. Kitértem a téma kapcsán arra is, hogy a vakvezető kutya ebben is segítség, hiszen növekszik az elektromos autók száma, amiket mi nem hallunk meg, így ki is léphetünk a zebrára azt gondolva, hogy nem jön kocsi, és ott is a baj. Ahogy múltak a percek, úgy vált oldottabbá a beszélgetés. Felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen szavaival élve: "harmincas villamos." Tegeződve már szinte barátian beszélgettünk. Kifejtettem gondolatmenetemet, mely szerint igazából két lehetőségünk van vakon. Az egyik az, hogy elhagyjuk magunkat, és egy intézet, vagy otthon lakói leszünk, vagy összeszorítjuk a fogunkat, és talpon próbálunk maradni, amennyire ez lehetséges önállóan. Édesanyám eltávozott már ebből a világból, bátyám külföldön, barátaim élik életüket, látszólag egyedül maradtam, de rajtam is múlik, hogy valóban egyedül leszek-e, vagy sem. Vallom, hogy nem oldódott volna fel Laci a taxis így köztünk, ha nem azt látja rajtunk, hogy éljük az életünket Ágival korlátainkkal együtt, ahogy bárki más. Egy fellépésre igyekeztünk, ahol nem mellesleg én voltam az egyik fellépő. Laci érdeklődő volt, de nem sajnálkozó, ami csak oldotta az én hangulatomat is. Jólszituált utasokként ültünk autójában, a vakság egy idő után csak sokadlagos tényező volt köztünk. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nehéz volt megszakítani a beszélgetést, de Lacit várta a többi fuvar, minket pedig barátaink.

A fellépés remekül sikerült, a Nyugtalan zenekar után játszottunk. Egy órásra terveztük a műsort, de a közönség nem engedett minket le a színpadról, így bő két órás lett a buli. A végén Gyuri, a Nyugtalan zenekar dobosa feljött spontán dobolni néhány nótát, és a frontemberük Ádám is bekapcsolódott időnként.

A buli végén eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, majd mikor a pultos lány diszkréten jelezte, hogy zárná a helyet, ismét taxit hívtunk, de ekkor már négyen utaztunk. Ez a taxis is közvetlen volt, vele is jót beszélgettünk, el is repült az idő hamar, és már nálam is voltunk Ágival.

Mi tehát ennek az estének a tanulsága? Nos az, hogy az élet a legjobb színtér az érzékenyítésre. Biztosra veszem, hogy Laci örömmel mesélt rólunk családjának, és nem egy teremben ült bekötött szemmel, mesterséges helyzetben, hanem az élet kacskaringós útvesztőjében futottunk össze egy kis időre. Ha nem hagyjuk el magunkat, és azt a képet sugározzuk magunkról, hogy megálljuk a helyünket, és a vakság csak egy állapot, de nem bélyeg, akkor a társadalom is másképp fog viszonyulni hozzánk egy idő után. Kétségtelen, hogy bizonyos közegek érzékenyítésére jó eszközök az érzékenyítő programok, de a legnagyobb érzékenyítő maga az élet.

Az utolsó úton

Elérkezett az idő, hogy utolsó útjára kísérjem fogadott Nagypapámat. Sajnos csak előző nap tudtam meg, hogy mikor is lesz az alkalom, de éreztem, hogy ott a helyem. Luckyt kivételesen itthon hagytam, és a késés elkerülésének érdekében taxival mentem a temetőhöz, ahol már vártak Nagymamámék. Sajnos a temetés körül kialakult némi zűrzavar, ami kétszeres kegyeletsértést eredményezett, és bőven megérne a dolog egy kis médiavisszhangot, ám tudom, hogy Papám sem akarná a cirkuszt, de megütné a temető kollektívája a bokáját csúnyán feltehetően.

A búcsúztatás Római Katolikus szertartás szerint zajlott, a lehető legtömörebb formában. A lényeg, hogy megkapta Papám a végtisztességet, hamvai pedig a családi sírba kerültek, szülei mellé. Mivel én még csak szórásos temetéseken vettem részt, nagyon sokkoltak a sír kiásásával, majd a föld, és sírkő rádobálásával járó hanghatások.

Enyit érne valóban egy élet? Ledolgozunk negyven évet, megöregszünk, majd testünk feladja, és meghalunk? Elásnak minket a földbe, majd földet, és sírkövet dobnak ránk, és lemegy a függöny? Hiszem még, hogy földi életünk végével nincs még vége. Hiszem, hogy egykor újra találkozunk majd mindazokkal, akiknek menniük kellett már, de a veszteség élménye, és fájdalma még ott van. Könnyebb lenne talán, ha tudnánk, hogy pontosan mikor találkozunk, de ez a titok Istennél van. A sír megásásának, és a föld rádobálásának sokkoló élményét enyhíti, hogy Papám ebből már nem érzett semmit, de mi, akik itt maradtunk, megszenvedjük minden alkalommal, mikor elveszítünk valakit, s egy újabb darab morzsolódik le törékeny szívünkből.