Kicsit kesernyés a hangulatom máma

Ahogy telnek a hetek, lassan búcsúzik a tél, és ahogy a mai időjárás is mutatja, közeleg a tavasz. Túl vagyunk az általam oly sokszor kárhoztatott Valentin napon is, tehát ismét jól járhattak az ajándék, és édességboltok, de a vendéglátó helyek is. A párok tagjai kiszerették magukat, hogy aztán egy évig ismét vagdalkozzanak tovább, vagy éppen semmibe vegyék egymást, avagy csak a megszokástól hajtva maradjanak azzal, akivel már nem az igazi. Nyilván vannak kivételek, de ha nem így lenne, miért lenne szükség szerelmesek napjára? Miért nem lehet minden nap a szerelmesek napja? természetesen lehetne, csak rajtunk múlik, de mi nem sokat teszünk az ügy érdekében csak addig, amíg új a préda. Ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe a fireproof című filmet! (Szerelempróba.)

Körülöttem aztán ismét zajlanak az események, újabb válságot kell megélnem, ugyanis feletteseim leraktak távmunkára. Heti kétszer kellene bemennem, ehhez képest egyszer sem hívtak még be, noha két hete vagyok csupán szobafogságra ítélve. Mivel a musical elkészült, így korrepetíciót tartunk a színészeknek Ricsosszal, és próbálok Lucky-val közlekedni minél többet, hogy ne essen ki a munkából, és én sem szeretnék megbolondulni teljesen. Lucky ügyes, a szájkosarat már megszokta, így végre biztonságban elengedhetem. Közben örömmel látom, hogy barátaim megtalálják boldogságukat egy-egy nő mellett, ám én bizonytalanságban vagyok, mert megítélnek bizonyos hölgyek a múltbéli hibáim miatt, így viszont kevés az önbizalmam ahhoz, hogy új kapcsolatot építsek fel. Vágyom pedig magam is az igaz szerelemre, ahol nem számít a múlt, csupán én számítok, és a másik fél, nincs üvöltözés akkor, ha padlón vagyok, mert vannak mélypontok az ember életében, és most ismét mélyponton vagyok. Fogalmam sincs, meddig kell még futnom ezt az ördögi kört, de aki nem tud mellettem állni hiszti nélkül, az jobb, ha elenged szépen, mert az indokolatlan letorkolásokat mostanság nem tolerálom.

Mivel ma szép idő volt, leültünk Lucky-val egy közeli padra, majd okostelefonomon Bibliát kezdtem olvasni. Egy újabb tervet kezdtem el, mely a húsvéti történetet járja körül, és minden igeszakaszhoz van egy rövid magyarázat is. Ma azt az üzenetet kaptam, hogy keressem meg, mire hívott el Isten, mi a feladatom. Nos én azt hittem, hogy az Igehirdetés az én szolgálatom, ehhez képest egy világi cég kapcarongya vagyok, aki mára már csupán távmunkára alkalmas. Tartok még néhány hittanórát, de pár éven belül nem lesz kit tanítsak. A másik alternatíva még a zene lehet, de egyelőre bizonytalannak tűnnek a próbálkozásaim. Megírtuk ugyan a musicalt, és a rendező szövegírónk elégedett is a művel, de hogyan tovább? Többeket figyelmeztetni kell, hogy ennek a műnek a zenéjét nem csak Ricsosz írta, hanem én is belekontárkodtam. Olyannyira sikerült belekontárkodnom, hogy visszatérő motívumaim fedezhetők fel, ha valaki jobban megfigyeli, észlelheti. Mielőtt elégedetlenséggel vádolnának, szó sincs róla, mert van lakásom, egyelőre fizetést is kapok némi excelezésért, és netezgetésért, de hiányzik a teljesség megélése, ami talán örök hiány marad az életemben. Segíthetne egy állás, melyben azt érezhetném, hogy valóban szükség van rám, és része vagyok valaminek, és akadhatna egy hölgyemény, aki nem hétvégi kapcsolat, és támogatna leüvöltés helyett, mert ahogy szoktam mondani, öreg vagyok bohócnak. Talán a tavasz hoz ezen a téren is némi felüdülést, mert nem célom haragban lenni a világgal, csak érteni szeretném, mi a célja Istennek velem, mert a 2015 decemberéig elképzelt küldetést kicsavarta a kezemből. hosszabb távon tehát keresnék vagy teljes nyolc órás állást a mostani helyett, vagy négy órásat a távvergődés mellé. ha beindul a zenélés végre, akkor persze a négy órás munka okafogyottá válik, ha megmarad ez a távmunka, ami anyagilag nem rossz, csak mentálisan golyózik be az ember tőle, ha van annyi ambíciója, hogy ő menne emberek közé, és szeretne rendszert az életében végre.

Lázadozásommal nem szeretném megbotránkoztatni olvasóimat, de sajnos valóban ilyen érzések, gondolatok kavarognak bennem, és ez egyáltalán nem építő. Ezekkel a gondolatokkal együtt teszem a dolgom, mert életben kell maradni, amíg haza nem hív az Úr. Az érces megjegyzések mellett pedig továbbra is a hölgyek tisztelője vagyok, csak jól esne, ha engem is tisztelnének. Nem vagyok telhetetlen, csupán egyfajta férfinak kijáró alapvető tisztelet az, ami lendületet adhatna. Mivel azonban az önsajnálat nem vezet sehová, be is fejezem ezen írásomat abban a reményben, hogy az egyszer fent, egyszer lent elv alapján megszakad a lent, és elérkezik a fent az én életemben is. Kívánom az enyhülést mindenkinek, aki most nehézséget él meg. Reménységünk van abban, hogy Jézusnál megnyugvást találhatunk mind, akik megterheltek vagyunk.

Rövid vallomás, Édesanyám emlékére

Olyan évfordulóhoz érkeztem, melynek apropója könnyeket csal szemembe, de nem az öröm könnyei ezek, hanem a fájdalomé. Egy éve húnyt el Édesanyám, és mostmár értem, mire utaltak többen az ismerettségi körömben facebookon, vagy más egyéb fórumokon. Vannak veszteségek, helyzetek, melyek nem megszokhatók, csak hordozható terhek, melyekhez idomul egy idő után a vállunk, de attól még a teher teher marad. Azt hittem, egy év után már békességre találok, és sikerül elengednem őt, de hazudnék, ha azt írnám, sikerült. Emberek vagyunk, értelmet kaptunk tehát Istentől arra, hogy vigyük tovább életünk pakkját, mert menni kell a végsőkig, de időnként leroskadunk, ami nem szégyen.

Soha nem fogom tehát megszokni azt, hogy Édesanyám hazatért, legfeljebb elviselem. A könnyek záporában pedig igyekszem rávenni magam arra, hogy ne magamat sajnáljam, hanem az lebegjen lelki szemeim előtt, hogy ő már békességben van, és nem érez fájdalmat.