Keresztyénség, és fairplay

A mai Igehirdetés témája azt gondolom, hogy nagyon időszerű volt, hiszen ezekben a hetekben élesebben látszik a nemzetek vetélkedése, küzdelme. Football lázban ég Európa, én is lelkesen nézem a meccseket, melyek lecsupaszítva arról szólnak, miként feszülnek egymásnak csapatok, melyek leképezik a nemzetek vetélkedését. Talán több olvasónak leesett már, de felfedem a titkot, az irgalmas szamaritánus története volt a mai Istentiszteletünkön az Igehirdetés alapja. Mivel lelkészeink szabadságon vannak, így egy idős lelkipásztor tartotta az alkalmat, ami nagyon építő volt. Belegondolhattunk, hogy milyen sok színtéren küzdünk egymással. Ellenfelek vagyunk egy állásinterjún, hiszen a célunk az, hogy a többi jelöltet lesöpörjük a pályáról, egy sportversenyen a cél az, hogy képességeink korlátait feszegetve, lenyomjuk az ellenfelünket. Lehetne sorolni még a helyzeteket, de a lényeg, hogy az ellenfelet soha nem szabad ellenségnek tekintenünk.

Jézus földi életének idején, a zsidók, és a szamaritánusok nem voltak jó viszonyban egymással. Ezt mutatja az a tény is, hogy jóformán nem is érintkeztek egymással. Egy ember megverve feküdt az út szélén, rablók támadták meg, de többen szemrebbenés nélkül elsétáltak mellette, még egy pap is. Aki megállt mellette, egy szamaritánus volt, akire senki sem számított volna a zsidók közül. Bevitte egy fogadóba, az ottaniak gondjára bízta, és meghagyta nekik, hogy amennyiben plusz költség merülne fel vele kapcsolatban, majd ő rendezi. Mi ez, ha nem önzetlenség? Bizony, Jézus ezt a lelkületet várja el tőlünk.

A sporthoz kapcsolódva, nem rég osztották ki a fairplay díjat. Elnyerte egy birkózó, aki a vállán vitte ki ellenfelét, mikor rosszul lett, és nem élt vissza a helyzettel. A másik nyertes egy hölgy, aki kijutott az Olimpiára tollaslabda sportban, és ellenfelének adta a cipőjét, mikor az ellenfél elvesztette a sajátját. Mindkét esetben az ellenfél csupán a sportban állt az ellenkező oldalon, de nem volt ellenség. Azt gondolom, hogy Isten azt várja tőlünk ma is, hogy hasonlóak legyünk, mint az a szamaritánus volt. Az élet számos területén lehetünk ellenfelei egymásnak, de nem válhatunk ellenségekké. Van egy határ, amin túl muszáj elengedni a sérelmeket, harcokat, és segítenünk kell a másikon, mert azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük egymást. Isten úgy szerette ezt a világot, hogy fiát adta érte. Ha mi Krisztus követőinek valljuk magunkat, akkor kötelesek vagyunk hasonlóan szeretni embertársainkat, amennyire ez lehetséges.

Egy újabb tanév végén

Szinte észre sem veszi az ember, és elrohannak a hetek, hónapok. Még emlékszem a tanév kezdetére, és most a tanév utolsó napjait éljük. Az egyik csoportom éppen ebben a tanévben volt nyolcadikos. A dolog pikantériája az, hogy én pont húsz éve ballagtam. Húsz éve nem sejtettem, hogy egyszer majd én fogok tanácsot adni a gyerkőceimnek, de bizony ez az idő is elérkezett. Negyedikes koruk óta ismerem őket, de mára már kamaszok lettek, akiknek mélyül a hangjuk, és azt hiszik, a világ az övék. Mielőtt megítélnénk őket, tegyük fel magunknak a kérdést, mi nem így gondoltuk annak idején? Fura kettősség lüktet bennük, mert egyszerre érzik azt, hogy övék a világ, és nagyon képben vannak mindennel kapcsolatban, és egyszerre bizonytalanok, mert még nem találták meg a célt, amiért küzdeniük kell. Azt gondolom ismerve őket, hogy többre képesek, mint gondolnák, de ez csak akkor törhet felszínre, ha majd elhiszik magukról. Pedagógusként nem tehetek mást, mint vezetem őket amíg engedik, majd elérkezik az idő, mikor el kelle ngednem a kezüket, hogy tétova lépésekkel elinduljanak az úton, melyen az akadályokat nekik kell majd kikerülniük, a felmerülő problémákat már nekik kell megharcolniuk. Hittanoktatóként pedig felelősségemnek érzem, hogy merre is haladnak az úton. Vajon eleget tettem azért, hogy az ő szívük jó talaj legyen az Ige számára? Nem tudom, de csak remélhetem, hogy eleget tettem annak, amire fogadalmat tettem, a diplomaosztón. Mivel maradnak a szakiskolában, így szándékomban áll ificsoportot szervezni velük ősztől.

Közben az én életem is halad még akkor is, ha nem mindig látom rögtön az útelágazásoknál a helyes irányt. A gyülekezetből egy család felajánlotta, hogy dolgozhatnék a cégüknél, és ha sikerül megegyezni az iskolával, akkor a tanítást sem kell abbahagynom. Nem állítom, hogy álmaim munkája lesz ez, hiszen adminisztráció, és telefonhívások kezelése lesz a feladatom, de emberekkel foglalkozhatok, és ami fontos, hogy a tanítás is megmarad. Közben lassan a zenekarunk is halad előre, és a vakvezető kutyás ügy is része az életemnek a továbbiakban is.

A hétfői napunk mozgalmas volt, mert hárman kutyások képviseltük az Mvgyosz kutyaiskoláját egy iskolában, ahol egészségnap volt. Ennek a programnak részeként voltunk jelen, három kutyával. Emma, Kitti, és Lucky nagyon ügyesek voltak, és fegyelmezettek, de volt lehetőségük szabadon játszani is az iskola udvarán. Sokmindent elmondtunk a gyerekeknek, és tanáraiknak, de azt gondolom, hogy az igazi érzékenyítés akkor történt, mikor az egyik tanárnő testközelből láthatta, hogyan is dolgozik Lucky, amikor is elkísért minket a Fogarasi úttól az iskoláig, majd vissza a 32-es buszig. Nehéz terepen haladtunk, sok átkelővel, de Lucky jó formában volt, azonnal reagált a parancsaimra, és pontosan bejelzett mindent. Ez a hölgy már tudni fogja, hogy miként segítsen egy kutyásnak hatékonyan, és nem fog pánikba esni, ha segítenie kell. Az igazi érzékenyítés ugyanis az, ha együtt élve, spontán juthatnak ismeretekhez a látó emberek. Ez akkor működhet, ha köztük létezünk, dolgozunk, közlekedünk, egyszerűen köztük élünk, ha engedik.

Mert van még ami érték, és igaz

Ezen a vasárnapon olyan élmény ért az Istentiszteleten, amiért szívesen visszatekerném az időt, mert olyan Igehirdetést halhattunk, ami megerősítő volt, majd a folytatás sem volt mindennapi.

Reggel Lucky kimozogta magát barátaival a futtatón, majd összekészülődtünk, és elindultunk a templomba. Gyönyörű, napsütéses idő volt, így örömmel suhantunk kutyámmal az utcákon. A templomban olyan sokan voltak, hogy már csak a padok melletti székek egyikét találta meg nekem Lucky a helyet keress parancsra, de tökéletesen elfértünk, nem voltunk útban senkinek sem.

Ezúttal vendégeink is voltak, SzékelySzent Erzsébetről, aminek nagyon örültem, mert erős kötődésem van ERdélyhez, Székelyföldhöz, noha családomnak köze sincs ezekhez a területekhez, de többször jártam ott, és sok emlék származik onnan.

Az Igehirdetést nagytiszteletű Kincses Kálmán tartotta, vendégeink lelkipásztora. Már a szóhasználatából, az adott Igeszakasz vázolásából kitűnt, hogy sokat épülhetünk ezen a délelőttön. Megerősödött bennem a reménység, hogy Krisztus testét, és vérét magamhoz véve én is feltámadok majd az utolsó napon, és lesz erőm megélni a nehézségeket is, mert kapok bátorságot a Szentlélek által. Eszembe is jutott Édesanyám bátorsága, és nyugalma, ahogy közelgő halálához viszonyult januárban. Ahogy Jézus szenvedett értünk, és táplál minket, úgy táplál minket a kenyér is, amit a gazda gondosan elkészít, és nehézségeinken megedződve, mi is táplálhatunk másokat.

Az Igehirdetés után, Nagytiszteletű Úr mesélt nekünk gyülekezetéről, majd ízelítőt kaphattunk abból az értékrendből, ami nálunk bizony hiányzik, de mindig is szimpatikus volt, és Székelyföldön még él. Az egyik ilyen momentum, a nők tisztelete. olyan szeretettel mesélte el nagytiszteletű úr a feleségével való megismerkedését, hogy szerintem mindenki szíve felragyogott egy pillanatra, mert ilyen még létezik. Kimondta azt az igazat is, hogy a férfi egy hozzáillő nőtől lesz emberré, férfivá. Hallhattunk arról is, hogy miként próbálja megfogni a fiatalokat, ami persze mindenhol kihívás mostanság. Igyekeznek építeni a régi hagyományokra, a felmenők tiszteletét is fontosnak tartják, hiszen olyan értékeket képviseltek elmondása alapján, melyeket érdemes továbbvinni. A gyülekezet gondoskodó ereje is szóba került, hogy bizony Eus pályázatok nélkül is felépültek házak, megújultak porták, mert ahol szükség van a gyülekezetben, ott felbukkan a segítség is a gyülekezetükben, mert pattannak a testvérek a nehéz helyzetben lévő megsegítésére. Olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiben is az ősgyülekezet összetartásáról. Nekünk miért megy ez ilyen nehezen sokszor? Isten pedig most sem vár mást tőlünk, mint az akkori hívektől várt.

A hosszú, de tartalmas alkalom végén együtt énekeltük el a Székelyhimnuszt, majd Nemzeti Imádságunkat, a mi himnuszunkat. Ahogy fennhangon énekeltünk, csak úgy zengett a templom. Lélekben összeforrtunk Székely testvéreinkkel, és megélhettük az összetartozás érzését, és biztos vagyok abban, hogy földi határok nem választhatnak el minket egymástól, ha Krisztusban egyek vagyunk, ahogy egy nép is, több értelemben.

Sokat írhatnék még azokról a dolgokról, amiket hallottam ezen a délelőttön, de nehéz megfogalmazni, visszaadni azt az érzést, ami elindult bennem. Az bizonyos, hogy szeretném a saját életemben képviselni ezeket az értékeket, mert igaznak tartom őket, és bizony tetszik vagy sem, hölgyek nélkül csak félemberek vagyunk mi férfiak még akkor is, ha ezt az egonk nehezen fogadja el. Azt gondolom, hogy tanulhatnánk összetartást, testvéri szeretetet vendégeinktől, akik tudatosan próbálják megélni, és tovább is adni mindazt, ami érték, és igaz.

Kutyavilág I.

Hiába, nem tagadhatom meg, és nem is akarom megtagadni kutyás énemet, hiszen lassan tizenhat éve van vakvezető kutyám, kisebb megszakításokkal. Időnként ezért jelentkezni fogok kutyás témákat feszegető bejegyzésekkel is amellett, hogy természetesen igyekszem hírt adni életem további folyásáról is, ami persze egy blogban közölhető, így a szolgálataimról is, ameddig vannak.

Történt pár hete, hogy Lucky-val, és volt főnökömmel, aki jó barátom is, sétáltunk az Örsvezér téren, amiről is érdemes tudni, hogy hasonlóan kaotikus, mint a Moszkva tér. Ja kérem, hogy Moszkva tér már nem létezik? Nekem a mai Szél Kálmán tér akkor is Moszkva tér marad, ahogy az Örs Zugló Moszkva tere. Haladtunk tehát a téren, mikor is egy kutyatartó gond nélkül ráengedte kutyáját a vezetőhámban dolgozó Lucky-ra. Derék vakvezetőm szerette volna kikerülni a kutyát, de csak nem hagyta őt békén. Ekkor már besokaltunk, és jeleztük a pár méterre kullogó emberkének, hogy hívja vissza, és lehetőleg fogja meg a kutyáját, mert éppen egy vakvezető kutyát zavar a munkájában. Nehezen, de megértette a dolgot a kutya tulajdonosa, és ha körülményesen is, de behívta, és megfogta kedvencét. Luckyt kicsit megnyugtattam, és haladtunk tovább a célunk felé.

Nemez volt az első eset, ami megtörtént velem, de ez hozta ki belőlem azt, hogy írásba is foglaljam költői kérdéseimet, és a felmerülő gondolatokat. Először is vajon mit keres egy ilyen forgalmas téren szabadon egy kutya? Ha viszont elengedi az illető, akkor miért nem engedelmes a kis drágasága? Amikor felbukkan velük szemben egy feltűnő hámban lévő vakvezető kutya, miért engedi rá minden tiltás nélkül a kutyáját? Sok kérdést fogalmazhatnék meg, de egy válaszban foglalnám össze a problémacsokrot: az illető nem kutyás, csupán kutyatartó. Kutyatartó bárki lehet, aki leszurkol egy bizonyos összeget egy tenyésztőnél, vagy ne adja Isten szaporítónál, avagy befogad egy édes tüneményt egy menhelyről, vagy az utcáról fogad be egy kóbor kutyát. Pillanatnyilag semmi sem kötelezi a kutyatartókat arra, hogy vizsgát tegyenek, esetleg alapengedelmességi képzésre vigyék kedvencüket, így bárki tarthat kutyát, és az állat fizikai kínzásán kívül, bármit megtehet, és persze meg is engedhet a kutyának. Az ember pedig már csak olyan, hogy könnyen általánosít, tehát ha lát egy renitenskedő kutyát, rögtön rá is húzza ezt a skatulyát minden egyes kutyára. A médiában időnként felbukkanó kutyatámadásokból is ritkán jön le az az üzenet, hogy a gazda a hibás, mert egy egészséges idegrendszerű, jól szocializált kutya, soha, vagy csak nagyon komoly indokkal harap meg bárkit is. Bizonyos szolgálati, és harcikutya fajtákat is gyakran megbélyegeznek, pedig itt is a gazda a hunyó legtöbbször.

A fentebb leírottakból tehát kiderül, hogy a kutyatartó sok esetben felelőtlen, nem jártas a kutyázásban, de nem is veszi a fáradtságot a tanuláshoz, hanem emberként tekint kedvencére, és elkényezteti. Nem következetes, nem állít fel szabályokat már az elején a kutya elé, nem alakul ki a kutyában a gazdával szemben kívánatos tekintély, tehát azt csinál Buksika a kutyatartójával, amit csak akar. Sietve tenném hozzá, hogy egy kisgyermek nevelésénél is tévútra vezet a következetlen nevelés. Az ilyen módon nevelt, vagy inkább nem nevelt kutya nem tudja, hogy mit is várnak el tőle, ezért zavar támad a viselkedésében, és bár látszólag élvezi, hogy hülyére veheti a gazdáját, a legtöbb esetben inkább bizonytalan, mert nincs kit kövessen.

Ezzel szemben a kutyás kész tanulni mindig, szeretné megismerni minél jobban kutyáját, és a kutyák kommunikációját, rendszerét. Mivel szeretne megadni mindent kutyájának, így igyekszik kielégíteni a kutya fajra, és fajtájára, valamint egyedre jellemző igényeit. Ebből fakadóan iskolába is viszi, képezgeti, mert a fizikai kimozgatás mellett, a kutya szellemi kapacitásainak kiaknázása is fontos. A kutyás próbálja úgy tartani, sétáltatni kutyáját, hogy környezetének a legkevesebb gondot okozza. Ha több ilyen példát látnának a kutyákkal amúgy nem szimpatizálók, talán más lenne a megítélésünk.

Pünkösd ünnepén

Elérkezett Pünkösd ünnepe. Az ünnepet megelőző napokban azt a döntést hoztam, hogy megerősítem magam az elhatározásban, hogy változni szeretnék, és Pünkösd remek alkalom arra, hogy kérjem ismét a Szentlélek munkálkodását a szívemben, hogy a nehézségek ellenére Isten embere maradhassak, és ne egy kiüresített váz, melyben már nincs nyoma érzelmeknek, és az Istenképűségnek. Biztosra veszem, hogy a változás, ami elindult bennem, a Szentlélek munkálkodása által kezdődött el. Az ő vezetése nélkül nem lettem volna képes elintézni Édesanyám búcsúztatását, egyszerűen egy idegroncs lennék. Kétségtelen, hogy kimerült vagyok, ami a búcsúztatón erősen kijött egy kisebb rosszullétben is, de gyűjtöm az erőt, és komolyabban rámegyek a munkakeresésre. Kedden hivatalos vagyok egy céghez angolnyelvű interjúra, tehát a küzdelemnek koránt sincs még vége, ám az Úr ad olyan embereket, akik mellettem vannak, és kárpótolja azokat, akik cserben hagytak.

Elindultam hát reggel Lucky-val a templomba, hogy méltóképpen ünnepelhessem Pünkösdöt, mely a Szentlélek eljövetele mellett, az Egyház születésnapja is. Abba most nem mennék bele, hogy az eltelt évszázadok alatt miként torzult el az egyház, és milyen emberi gyarlóságokkal lett beszennyezve, mert messzire vezetne. Az Igehirdetés nagyon építő volt, és megerősítette bennem, hogy nem egy emlékünnepről van szó, hanem egy olyan eseményre emlékezünk, mely a mai napig meghatározza a hívő ember életét. Ezt majdnem olyan nehéz tudatosítani magunkban naponként, mint azt, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten, és általa kaphattam kegyelmet. Nem, nem csak az abban a korban élt emberek ajándéka ez, hanem mi is részesedünk kegyelméből. Kimondhatatlanul fantasztikus!

A nap további részét pihengetéssel töltöttem, és ismerősökkel beszélgettem interneten. Nehéz is számomra ez az idei Pünkösd, mert az első Édesanyám nélkül töltött pünkösdi ünnep, de látjuk még egymást, addig pedig erősnek kell maradnom, ha bele is szakad a szívem látszólag.

Kívánok tehát minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag Pünkösdöt! Kívánom, hogy egyre több, és több ember számára váljon nyilvánvalóvá Pünkösd igazi lényege, és ne csak a hosszúhétvége ténye maradjon meg belőle!

A feltámadás reménysége

Elérkezett hát Húsvét, mely ebben az évben fura kettősséggel köszöntött rám. Ez az első Húsvét ugyanis, amit Édesanyám nélkül töltök, hiszen ő már hazatért. Együtt mentünk templomba, igyekeztünk megélni a Húsvét igazi lényegét. Krisztus feltámadása azonban reménységgel tölt el, hogy édesanyám is jó helyen van, és bár nagyon hiányzik, egyszer újra találkozunk majd.

Kár lenne tagadnom, hogy a Húsvét hétfőmet a magányosság érzése jellemzi, mert kutyámmal töltöm. A házban csend honol, csak néhány vidám hangot hallani, de én már nem találkozom rokonokkal többé. A falak körbezárnak, és nem eresztenek fogságukból. Barátaim ismerősöknél, vagy családjukkal töltik ezt a napot, ami valahol természetes, nekem mégis szívfacsaró volt a tudat, hogy az ajtóm akkor nyílik meg, ha magam nyitom ki, hogy Lucky-val lemenjünk a parkba, vagy éppen levigyem a szemetet.

Hálátlan lennék azonban, ha nem tennék említést a szombati napról, amikor is barátaim jöttek át hozzám, egy afféle húsvéti előüneplésre. Vasárnap pedig vendégségben jártam egy számomra nagyon fontos valakinél, tehát ha innen nézzük, örömteli, és áldott az ünnepem.

Külön örömmel tölt el, hogy a Nagyhéten többször is jártam templomban, és kétszer is vettem Úrvacsorát. Volt is mit megbánnom, de tudatosan törekszem arra, hogy változzak azokban a dolgokban, melyekben változnom kell. Nem állítom, hogy mindenre rájöttem volna, ami hibásan működik jellememben, de törekszem arra, hogy Isten formáljon engem a Szentlélek által. Húsvét komoly reménység erre is, hogy Jézus rám is tekint, és az az áldozat, amit meghozott az egész emberiségért, értem is történt. Tudom, hogy bár gyakran megbotlottam, és bizonyára fogok is bukdácsolni még, de ő felsegít, és bíztat, hogy szolgáljak tovább, végezzem a rámbízott szolgálatot akkor is, ha látszólag kilátástalan a helyzet. Egy kicsiny gesztus, egy mosoly azonban erőt ad, hogy haladjak tovább az utolsó erőmből is. Isten eszközöket ad mellém bizonyos emberek képében, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Jönnek azonban olyan napok, mint ez a hétfői nap is, mikor rámijeszt a magány, de tudnom kell, ilyenkor sem vagyok teljesen magamban.

Őszinte szívvel remélem, hogy minél több ember megéli majd Húsvét igazi örömét, mely köszönő viszonyban sem áll a nyuszival, a kölnivel, és a füstöltsonkával, ha ezek jópofa, és kedves dolgok is. Krisztus feltámadásával, ugyanis olyan dolog történt, ami reménységgel tölthet el minden szívet, hogy a földi élet végével nem megy le a függöny, csak, ha mi rosszul döntünk.

Az élet értelme

Számtalan filozófus, teológus, egyéb területeken mozgó ember boncolgatja, hogy vajon mi is az élet értelme? Hívő emberként sem mindig könnyű ezt a kérdést megválaszolni, hiszen mindenkit érnek csapások, melyek gyakran letaglózzák az embert, és csak kapkodja a fejét, hogy merre is haladjon tovább. Esetemben lassanként drámaivá válik a helyzet, de tartom magam, hiszen vakvezető kutyás szóhasználattal élve, menni kell tovább előre.

Lássuk az aktuális helyzetet! Továbbra sincs munkám, ígéretekkel lassanként persze tele a padlás. A hab a tortán, hogy Édesanyám elhúnyt kb. másfél hete, és az ügyintézés döntő része az én felelősségemmé vált, mert testvérem külföldön dolgozik. A teendők súlyánál jóval nehezebb a veszteség megélése még akkor is, ha tudom, ő már jó helyen van, és nem kell többé aggódnia semmiért, nem kell azokat a fájdalmakat átélnie, amiket súlyos betegsége okozott számára. Lehetne persze boncolgatni, hogy mennyire játszott szerepet Édesanyám halálában a hazai egészségügy szánalmas vergődése, de messzire vezetne. Az azért mindenképpen vérlázító, hogy heteket, hónapokat kell várni egy vizsgálatra, majd annak az eredményére, de az eredmények fényében sem mindig tudnak mit mondani a bölcs doktorok, hanem fejüket csóválva küldik tovább a beteget a következő vizsgálatra. Az idő persze megállíthatatlanul halad, és mire megszületik a diagnózis, hősünk már menthetetlen. Hányan megmenekülhetnének, ha hatékonyabb lenne a rendszer? Felháborító, és kiábrándító, hogy ebben az esetben is a pénz beszél, kutya ugat elv érvényesül.

Jelen helyzetemben, ismétlődően dübörög elmémben a kérdés: mi az élet értelme? Azért tanulsz, képzedmagad évekig egy cél érdekében, hogy szakmailag kigolyózzanak miután ezer bőrt lehúztak rólad? Azzal vádolnak, hogy nem is a munka kell neked, hanem a pénz miközben ingyen vállalsz Igehirdetést a gyászod kellős közepén? Amikor pedig tegnap átvettem a temetkezési vállalkozótól Édesanyám hanvait, bizony megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ennyi lenne egy emberi élet? Kidolgozod a beledet, majd amikor élvezhetnéd a nyugdías éveket elragad egy halálos kór, és egy urnában végzed? Ez volna hát az élet értelme? A kialakult helyzet ellenére hiszem, hogy koránt sem. Az imént feltett kérdések inkább az élet értelmetlenségét mutatják, holott értelme akkor is van minden életnek, ha ezt nem mindig látjuk.

adódhatnak élethelyzetek, melyek hatására átértékelődnek dolgok, és olyan dolgok válnak fontossá, melyek mellett régebben szemrebbenés nélkül elmentünk volna. Mérhetetlenül tudok örülni annak, hogy egy számomra fontos ember ismét része az életemnek, hogy múlthét szombaton együtt főzhettünk, és élvezhettük egymás társaságát számomra két nagyon fontos emberrel, hogy vakvezető kutyám mindig mellettem van, és bohókás jellemével mosolyt csal mostanság könnyektől áztatott ábrázatomra. Nem túlzok, ha azt írom, hogy egy-egy kicsi gesztus, mely arra utal, hogy szeretnek, életmentő lehet egy ilyen krízishelyzetben. A szeretet pedig soha el nem fogy, mert istentől való. Talán nem is gondolnánk, hogy milyen sokat tehetünk mi földi halandók azért, hogy minél több szívbe begyűrűzzön, és lebontsa a közöny, és gyűlölet falait.

Nos, ha közelebb jutottunk kicsit az élet értelmének megragadásához, akkor már megérte bilentyűzetet ragadnom. Merni kell megélni, és kimondani érzéseinket, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg! Lehet, hogy ma még láthatjuk egymást, de holnap már lemegy a függöny, és egy életen át bánhatjuk, hogy nem mondtunk el mindent, avagy nem tettünk meg mindent. Minden bizonnyal Édesanyámnak is sokmindent mondtam volna még, de mikor majd újra találkozunk, pótolni fogom.