Mert van még ami érték, és igaz

Ezen a vasárnapon olyan élmény ért az Istentiszteleten, amiért szívesen visszatekerném az időt, mert olyan Igehirdetést halhattunk, ami megerősítő volt, majd a folytatás sem volt mindennapi.

Reggel Lucky kimozogta magát barátaival a futtatón, majd összekészülődtünk, és elindultunk a templomba. Gyönyörű, napsütéses idő volt, így örömmel suhantunk kutyámmal az utcákon. A templomban olyan sokan voltak, hogy már csak a padok melletti székek egyikét találta meg nekem Lucky a helyet keress parancsra, de tökéletesen elfértünk, nem voltunk útban senkinek sem.

Ezúttal vendégeink is voltak, SzékelySzent Erzsébetről, aminek nagyon örültem, mert erős kötődésem van ERdélyhez, Székelyföldhöz, noha családomnak köze sincs ezekhez a területekhez, de többször jártam ott, és sok emlék származik onnan.

Az Igehirdetést nagytiszteletű Kincses Kálmán tartotta, vendégeink lelkipásztora. Már a szóhasználatából, az adott Igeszakasz vázolásából kitűnt, hogy sokat épülhetünk ezen a délelőttön. Megerősödött bennem a reménység, hogy Krisztus testét, és vérét magamhoz véve én is feltámadok majd az utolsó napon, és lesz erőm megélni a nehézségeket is, mert kapok bátorságot a Szentlélek által. Eszembe is jutott Édesanyám bátorsága, és nyugalma, ahogy közelgő halálához viszonyult januárban. Ahogy Jézus szenvedett értünk, és táplál minket, úgy táplál minket a kenyér is, amit a gazda gondosan elkészít, és nehézségeinken megedződve, mi is táplálhatunk másokat.

Az Igehirdetés után, Nagytiszteletű Úr mesélt nekünk gyülekezetéről, majd ízelítőt kaphattunk abból az értékrendből, ami nálunk bizony hiányzik, de mindig is szimpatikus volt, és Székelyföldön még él. Az egyik ilyen momentum, a nők tisztelete. olyan szeretettel mesélte el nagytiszteletű úr a feleségével való megismerkedését, hogy szerintem mindenki szíve felragyogott egy pillanatra, mert ilyen még létezik. Kimondta azt az igazat is, hogy a férfi egy hozzáillő nőtől lesz emberré, férfivá. Hallhattunk arról is, hogy miként próbálja megfogni a fiatalokat, ami persze mindenhol kihívás mostanság. Igyekeznek építeni a régi hagyományokra, a felmenők tiszteletét is fontosnak tartják, hiszen olyan értékeket képviseltek elmondása alapján, melyeket érdemes továbbvinni. A gyülekezet gondoskodó ereje is szóba került, hogy bizony Eus pályázatok nélkül is felépültek házak, megújultak porták, mert ahol szükség van a gyülekezetben, ott felbukkan a segítség is a gyülekezetükben, mert pattannak a testvérek a nehéz helyzetben lévő megsegítésére. Olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiben is az ősgyülekezet összetartásáról. Nekünk miért megy ez ilyen nehezen sokszor? Isten pedig most sem vár mást tőlünk, mint az akkori hívektől várt.

A hosszú, de tartalmas alkalom végén együtt énekeltük el a Székelyhimnuszt, majd Nemzeti Imádságunkat, a mi himnuszunkat. Ahogy fennhangon énekeltünk, csak úgy zengett a templom. Lélekben összeforrtunk Székely testvéreinkkel, és megélhettük az összetartozás érzését, és biztos vagyok abban, hogy földi határok nem választhatnak el minket egymástól, ha Krisztusban egyek vagyunk, ahogy egy nép is, több értelemben.

Sokat írhatnék még azokról a dolgokról, amiket hallottam ezen a délelőttön, de nehéz megfogalmazni, visszaadni azt az érzést, ami elindult bennem. Az bizonyos, hogy szeretném a saját életemben képviselni ezeket az értékeket, mert igaznak tartom őket, és bizony tetszik vagy sem, hölgyek nélkül csak félemberek vagyunk mi férfiak még akkor is, ha ezt az egonk nehezen fogadja el. Azt gondolom, hogy tanulhatnánk összetartást, testvéri szeretetet vendégeinktől, akik tudatosan próbálják megélni, és tovább is adni mindazt, ami érték, és igaz.

Kutyavilág I.

Hiába, nem tagadhatom meg, és nem is akarom megtagadni kutyás énemet, hiszen lassan tizenhat éve van vakvezető kutyám, kisebb megszakításokkal. Időnként ezért jelentkezni fogok kutyás témákat feszegető bejegyzésekkel is amellett, hogy természetesen igyekszem hírt adni életem további folyásáról is, ami persze egy blogban közölhető, így a szolgálataimról is, ameddig vannak.

Történt pár hete, hogy Lucky-val, és volt főnökömmel, aki jó barátom is, sétáltunk az Örsvezér téren, amiről is érdemes tudni, hogy hasonlóan kaotikus, mint a Moszkva tér. Ja kérem, hogy Moszkva tér már nem létezik? Nekem a mai Szél Kálmán tér akkor is Moszkva tér marad, ahogy az Örs Zugló Moszkva tere. Haladtunk tehát a téren, mikor is egy kutyatartó gond nélkül ráengedte kutyáját a vezetőhámban dolgozó Lucky-ra. Derék vakvezetőm szerette volna kikerülni a kutyát, de csak nem hagyta őt békén. Ekkor már besokaltunk, és jeleztük a pár méterre kullogó emberkének, hogy hívja vissza, és lehetőleg fogja meg a kutyáját, mert éppen egy vakvezető kutyát zavar a munkájában. Nehezen, de megértette a dolgot a kutya tulajdonosa, és ha körülményesen is, de behívta, és megfogta kedvencét. Luckyt kicsit megnyugtattam, és haladtunk tovább a célunk felé.

Nemez volt az első eset, ami megtörtént velem, de ez hozta ki belőlem azt, hogy írásba is foglaljam költői kérdéseimet, és a felmerülő gondolatokat. Először is vajon mit keres egy ilyen forgalmas téren szabadon egy kutya? Ha viszont elengedi az illető, akkor miért nem engedelmes a kis drágasága? Amikor felbukkan velük szemben egy feltűnő hámban lévő vakvezető kutya, miért engedi rá minden tiltás nélkül a kutyáját? Sok kérdést fogalmazhatnék meg, de egy válaszban foglalnám össze a problémacsokrot: az illető nem kutyás, csupán kutyatartó. Kutyatartó bárki lehet, aki leszurkol egy bizonyos összeget egy tenyésztőnél, vagy ne adja Isten szaporítónál, avagy befogad egy édes tüneményt egy menhelyről, vagy az utcáról fogad be egy kóbor kutyát. Pillanatnyilag semmi sem kötelezi a kutyatartókat arra, hogy vizsgát tegyenek, esetleg alapengedelmességi képzésre vigyék kedvencüket, így bárki tarthat kutyát, és az állat fizikai kínzásán kívül, bármit megtehet, és persze meg is engedhet a kutyának. Az ember pedig már csak olyan, hogy könnyen általánosít, tehát ha lát egy renitenskedő kutyát, rögtön rá is húzza ezt a skatulyát minden egyes kutyára. A médiában időnként felbukkanó kutyatámadásokból is ritkán jön le az az üzenet, hogy a gazda a hibás, mert egy egészséges idegrendszerű, jól szocializált kutya, soha, vagy csak nagyon komoly indokkal harap meg bárkit is. Bizonyos szolgálati, és harcikutya fajtákat is gyakran megbélyegeznek, pedig itt is a gazda a hunyó legtöbbször.

A fentebb leírottakból tehát kiderül, hogy a kutyatartó sok esetben felelőtlen, nem jártas a kutyázásban, de nem is veszi a fáradtságot a tanuláshoz, hanem emberként tekint kedvencére, és elkényezteti. Nem következetes, nem állít fel szabályokat már az elején a kutya elé, nem alakul ki a kutyában a gazdával szemben kívánatos tekintély, tehát azt csinál Buksika a kutyatartójával, amit csak akar. Sietve tenném hozzá, hogy egy kisgyermek nevelésénél is tévútra vezet a következetlen nevelés. Az ilyen módon nevelt, vagy inkább nem nevelt kutya nem tudja, hogy mit is várnak el tőle, ezért zavar támad a viselkedésében, és bár látszólag élvezi, hogy hülyére veheti a gazdáját, a legtöbb esetben inkább bizonytalan, mert nincs kit kövessen.

Ezzel szemben a kutyás kész tanulni mindig, szeretné megismerni minél jobban kutyáját, és a kutyák kommunikációját, rendszerét. Mivel szeretne megadni mindent kutyájának, így igyekszik kielégíteni a kutya fajra, és fajtájára, valamint egyedre jellemző igényeit. Ebből fakadóan iskolába is viszi, képezgeti, mert a fizikai kimozgatás mellett, a kutya szellemi kapacitásainak kiaknázása is fontos. A kutyás próbálja úgy tartani, sétáltatni kutyáját, hogy környezetének a legkevesebb gondot okozza. Ha több ilyen példát látnának a kutyákkal amúgy nem szimpatizálók, talán más lenne a megítélésünk.

Pünkösd ünnepén

Elérkezett Pünkösd ünnepe. Az ünnepet megelőző napokban azt a döntést hoztam, hogy megerősítem magam az elhatározásban, hogy változni szeretnék, és Pünkösd remek alkalom arra, hogy kérjem ismét a Szentlélek munkálkodását a szívemben, hogy a nehézségek ellenére Isten embere maradhassak, és ne egy kiüresített váz, melyben már nincs nyoma érzelmeknek, és az Istenképűségnek. Biztosra veszem, hogy a változás, ami elindult bennem, a Szentlélek munkálkodása által kezdődött el. Az ő vezetése nélkül nem lettem volna képes elintézni Édesanyám búcsúztatását, egyszerűen egy idegroncs lennék. Kétségtelen, hogy kimerült vagyok, ami a búcsúztatón erősen kijött egy kisebb rosszullétben is, de gyűjtöm az erőt, és komolyabban rámegyek a munkakeresésre. Kedden hivatalos vagyok egy céghez angolnyelvű interjúra, tehát a küzdelemnek koránt sincs még vége, ám az Úr ad olyan embereket, akik mellettem vannak, és kárpótolja azokat, akik cserben hagytak.

Elindultam hát reggel Lucky-val a templomba, hogy méltóképpen ünnepelhessem Pünkösdöt, mely a Szentlélek eljövetele mellett, az Egyház születésnapja is. Abba most nem mennék bele, hogy az eltelt évszázadok alatt miként torzult el az egyház, és milyen emberi gyarlóságokkal lett beszennyezve, mert messzire vezetne. Az Igehirdetés nagyon építő volt, és megerősítette bennem, hogy nem egy emlékünnepről van szó, hanem egy olyan eseményre emlékezünk, mely a mai napig meghatározza a hívő ember életét. Ezt majdnem olyan nehéz tudatosítani magunkban naponként, mint azt, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten, és általa kaphattam kegyelmet. Nem, nem csak az abban a korban élt emberek ajándéka ez, hanem mi is részesedünk kegyelméből. Kimondhatatlanul fantasztikus!

A nap további részét pihengetéssel töltöttem, és ismerősökkel beszélgettem interneten. Nehéz is számomra ez az idei Pünkösd, mert az első Édesanyám nélkül töltött pünkösdi ünnep, de látjuk még egymást, addig pedig erősnek kell maradnom, ha bele is szakad a szívem látszólag.

Kívánok tehát minden kedves olvasómnak áldott, kegyelemben gazdag Pünkösdöt! Kívánom, hogy egyre több, és több ember számára váljon nyilvánvalóvá Pünkösd igazi lényege, és ne csak a hosszúhétvége ténye maradjon meg belőle!

A feltámadás reménysége

Elérkezett hát Húsvét, mely ebben az évben fura kettősséggel köszöntött rám. Ez az első Húsvét ugyanis, amit Édesanyám nélkül töltök, hiszen ő már hazatért. Együtt mentünk templomba, igyekeztünk megélni a Húsvét igazi lényegét. Krisztus feltámadása azonban reménységgel tölt el, hogy édesanyám is jó helyen van, és bár nagyon hiányzik, egyszer újra találkozunk majd.

Kár lenne tagadnom, hogy a Húsvét hétfőmet a magányosság érzése jellemzi, mert kutyámmal töltöm. A házban csend honol, csak néhány vidám hangot hallani, de én már nem találkozom rokonokkal többé. A falak körbezárnak, és nem eresztenek fogságukból. Barátaim ismerősöknél, vagy családjukkal töltik ezt a napot, ami valahol természetes, nekem mégis szívfacsaró volt a tudat, hogy az ajtóm akkor nyílik meg, ha magam nyitom ki, hogy Lucky-val lemenjünk a parkba, vagy éppen levigyem a szemetet.

Hálátlan lennék azonban, ha nem tennék említést a szombati napról, amikor is barátaim jöttek át hozzám, egy afféle húsvéti előüneplésre. Vasárnap pedig vendégségben jártam egy számomra nagyon fontos valakinél, tehát ha innen nézzük, örömteli, és áldott az ünnepem.

Külön örömmel tölt el, hogy a Nagyhéten többször is jártam templomban, és kétszer is vettem Úrvacsorát. Volt is mit megbánnom, de tudatosan törekszem arra, hogy változzak azokban a dolgokban, melyekben változnom kell. Nem állítom, hogy mindenre rájöttem volna, ami hibásan működik jellememben, de törekszem arra, hogy Isten formáljon engem a Szentlélek által. Húsvét komoly reménység erre is, hogy Jézus rám is tekint, és az az áldozat, amit meghozott az egész emberiségért, értem is történt. Tudom, hogy bár gyakran megbotlottam, és bizonyára fogok is bukdácsolni még, de ő felsegít, és bíztat, hogy szolgáljak tovább, végezzem a rámbízott szolgálatot akkor is, ha látszólag kilátástalan a helyzet. Egy kicsiny gesztus, egy mosoly azonban erőt ad, hogy haladjak tovább az utolsó erőmből is. Isten eszközöket ad mellém bizonyos emberek képében, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Jönnek azonban olyan napok, mint ez a hétfői nap is, mikor rámijeszt a magány, de tudnom kell, ilyenkor sem vagyok teljesen magamban.

Őszinte szívvel remélem, hogy minél több ember megéli majd Húsvét igazi örömét, mely köszönő viszonyban sem áll a nyuszival, a kölnivel, és a füstöltsonkával, ha ezek jópofa, és kedves dolgok is. Krisztus feltámadásával, ugyanis olyan dolog történt, ami reménységgel tölthet el minden szívet, hogy a földi élet végével nem megy le a függöny, csak, ha mi rosszul döntünk.

Az élet értelme

Számtalan filozófus, teológus, egyéb területeken mozgó ember boncolgatja, hogy vajon mi is az élet értelme? Hívő emberként sem mindig könnyű ezt a kérdést megválaszolni, hiszen mindenkit érnek csapások, melyek gyakran letaglózzák az embert, és csak kapkodja a fejét, hogy merre is haladjon tovább. Esetemben lassanként drámaivá válik a helyzet, de tartom magam, hiszen vakvezető kutyás szóhasználattal élve, menni kell tovább előre.

Lássuk az aktuális helyzetet! Továbbra sincs munkám, ígéretekkel lassanként persze tele a padlás. A hab a tortán, hogy Édesanyám elhúnyt kb. másfél hete, és az ügyintézés döntő része az én felelősségemmé vált, mert testvérem külföldön dolgozik. A teendők súlyánál jóval nehezebb a veszteség megélése még akkor is, ha tudom, ő már jó helyen van, és nem kell többé aggódnia semmiért, nem kell azokat a fájdalmakat átélnie, amiket súlyos betegsége okozott számára. Lehetne persze boncolgatni, hogy mennyire játszott szerepet Édesanyám halálában a hazai egészségügy szánalmas vergődése, de messzire vezetne. Az azért mindenképpen vérlázító, hogy heteket, hónapokat kell várni egy vizsgálatra, majd annak az eredményére, de az eredmények fényében sem mindig tudnak mit mondani a bölcs doktorok, hanem fejüket csóválva küldik tovább a beteget a következő vizsgálatra. Az idő persze megállíthatatlanul halad, és mire megszületik a diagnózis, hősünk már menthetetlen. Hányan megmenekülhetnének, ha hatékonyabb lenne a rendszer? Felháborító, és kiábrándító, hogy ebben az esetben is a pénz beszél, kutya ugat elv érvényesül.

Jelen helyzetemben, ismétlődően dübörög elmémben a kérdés: mi az élet értelme? Azért tanulsz, képzedmagad évekig egy cél érdekében, hogy szakmailag kigolyózzanak miután ezer bőrt lehúztak rólad? Azzal vádolnak, hogy nem is a munka kell neked, hanem a pénz miközben ingyen vállalsz Igehirdetést a gyászod kellős közepén? Amikor pedig tegnap átvettem a temetkezési vállalkozótól Édesanyám hanvait, bizony megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ennyi lenne egy emberi élet? Kidolgozod a beledet, majd amikor élvezhetnéd a nyugdías éveket elragad egy halálos kór, és egy urnában végzed? Ez volna hát az élet értelme? A kialakult helyzet ellenére hiszem, hogy koránt sem. Az imént feltett kérdések inkább az élet értelmetlenségét mutatják, holott értelme akkor is van minden életnek, ha ezt nem mindig látjuk.

adódhatnak élethelyzetek, melyek hatására átértékelődnek dolgok, és olyan dolgok válnak fontossá, melyek mellett régebben szemrebbenés nélkül elmentünk volna. Mérhetetlenül tudok örülni annak, hogy egy számomra fontos ember ismét része az életemnek, hogy múlthét szombaton együtt főzhettünk, és élvezhettük egymás társaságát számomra két nagyon fontos emberrel, hogy vakvezető kutyám mindig mellettem van, és bohókás jellemével mosolyt csal mostanság könnyektől áztatott ábrázatomra. Nem túlzok, ha azt írom, hogy egy-egy kicsi gesztus, mely arra utal, hogy szeretnek, életmentő lehet egy ilyen krízishelyzetben. A szeretet pedig soha el nem fogy, mert istentől való. Talán nem is gondolnánk, hogy milyen sokat tehetünk mi földi halandók azért, hogy minél több szívbe begyűrűzzön, és lebontsa a közöny, és gyűlölet falait.

Nos, ha közelebb jutottunk kicsit az élet értelmének megragadásához, akkor már megérte bilentyűzetet ragadnom. Merni kell megélni, és kimondani érzéseinket, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük meg! Lehet, hogy ma még láthatjuk egymást, de holnap már lemegy a függöny, és egy életen át bánhatjuk, hogy nem mondtunk el mindent, avagy nem tettünk meg mindent. Minden bizonnyal Édesanyámnak is sokmindent mondtam volna még, de mikor majd újra találkozunk, pótolni fogom.

Borús születésnap

Nincs mit szépíteni a dolgon, 36 éves lettem. Hogy bölcsebb is lettem-e az egy év alatt, majd megítélik azok, akik ismernek, de legfőképpen Isten. Kaptam persze visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy bölcsebb lettem, és jó úton haladok, ami visszajelzésnek jó, ám nem dőlhetek hátra, ahogy senki sem, mert mindig van miben fejlődni, van mit alakítani magunkon. Hívő emberként tudom, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert az Úr Szentlelke által segít ezen az időnkként rögös úton.

Elérkezett a születésnapom, de boldogságot nem hozott sajnos magával. Továbbra sincs munkám, csak a megbízásiszerződéssel végzett tanítás, és Édesanyám is nagyon beteg. Egy barátom közreműködésével hozzájutottam egy tökéletes állapotban lévő Iphone 5C telefonhoz, amivel mostanság ismerkedem, és lenyűgöznek azok a dolgok, amiket egy okostelefon nyújt, és egy vak ember számára sem elérhetetlen ez ma már. Az Értéksziget webáruház is támogatott egy új laptoppal, tehát ilyen tekintetben nem panaszkodom, egyébként sem kenyerem.

A születésnapomon mindig igyekszem megállni kicsit, és átpörgetni eddigi életem filmjét, hogy okuljak hibáimból. Ma már tudom, hogy sokmindent másképpen csinálnék, de talán még nem késő. Kicsit kapkodok, mert az élet rohan, és bár nem a földi dolgok a legfontosabbak, mégis számít, hogy mit hagyunk magunk után. Ebből kiindulva fogalmazódik meg bennem, hogy mit is tettem én le az asztalra eddig? Éveken át szolgáltam Istent Református egyházunk berkein belül, ám most selejtként eldobtak engem is, és kollégáimat is. Nem gondolom persze, hogy embereknek kellene megfelelni, mert az elsődleges az, hogy Istennek tetsző legyen az, amit csinálunk, de kicsit hiábavalónak érzem az eddigi munkálkodásomat, mert lerombolják mindazt, amit felépítettünk. Az tehát belátható, hogy ilyen körülmények között a születésnap minden, csak nem boldog.

Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Küzdök amíg bírom erővel, és bízom Isten megtartó kegyelmében, hogy nem ró rám nagyobb terhet, mint amit eltudnék hordozni. Titkon azért bízom abban is, hogy a következő születésnapom már vidámabb, boldogabb lesz, mint a mostani.

Magyar valóság 2016 elején

Nem szokásom politizálni a blogomon, most is pártállástól függetlenül írom le azt, ami egy frissen munkanélkülivé vált emberre vár Magyarországon. Érdekesebbé teszi a helyzetet, ha az a munkanélküli személy fogyatékos, vagy olyan megváltozott munkaképességű, aki valamilyen megállapítot juttatást kap Állam bácsitól.

Rendszeres olvasóim bizonyára már tudják, hogy magam is munkanélkülivé váltam, még december végével. Ígéretet kaptam azonban egy szintén egyházunkhoz tartozó szervezettől, hogy a közmunka programjukon belül átvennének engem, és néhány kollégámat. Igen ám, de az egyik fontos kritérium az, hogy regisztráljuk magunkat a helyileg illetékes munkaügyi központban, álláskeresőként. Azzal tisztában voltunk, hogy megváltozott munkaképességűként segélyt nem kaphatunk, de itt a cél az lett volna, hogy regisztrálva legyünk a rendszerben, hogy aztán felvehessenek minket. Aláb olvasható, hogy min bukott meg a dolog.

Reggel háromnegyed nyolc körül indultunk el Lucky-val Újpestközponthoz, ahol is két kollégámmal találkoztunk, hogy együt menjünk a munkaügyi központba. Csípős hideg volt, ami csak rontotta az alaphangulatot, de nem volt mit tenni, menni kellett, hiszen a jövőnk forog kockán. Lucky-ra mindvégig büszke voltam, mert szépen dolgozott, és fegyelmezetten viselkedett. A várakozásoknál is türelmesebb volt, mint a sok meggyötört munkakereső ember. Várakozásban ugyanis nem volt hiány, pedig már a kapunyitás előtt ott voltunk, sokakkal együtt. Félkilencre volt kiírva a nyitás, mi mégis hosszú percekig fagyoskodtunk a bezárt kapuk előtt. Ahogy telt az idő, úgy növekedett a sor a bejáratnál. Reménykedve várakoztunk, mert abban bíztunk, hogy eredményes napot zárhatunk végül.

Egyszer csak megnyílt a kapu, és beengedtek minket az épületbe, ami örömmel töltött el minket, hiszen fűtött helyen lehettünk végre. Következett a sorszámok átvétele, és néhány alapadat megadása, de a tömeg miatt nem volt zökkenőmentes ez a folyamat sem. Amikor kiderült végre, hogy mikor kerülhetünk sorra, már kezdtük elhinni, hogy van fény az alagút végén. Később döbbentünk rá, hogy tévedtünk.

Bementünk a váróba, ahol Lucky ügyesen ülőhelyet is keresett nekem, a megfelelő parancsra, majd higgadtan leheveredett a lábamhoz. A várakozás ideje alatt képet kaphattunk arról, milyen sokfélék vagyunk, és milyen válogatott módon futnak zátonyra életek.

Elérkezett a pillanat, minket hívtak. Lucky helyet keresett nekem az ügyintéző hölgy közelében, majd vártam, hogy mi is fog történni. Elkérték a szokásos személyi okmányaimat, majd a következő kérdést kaptam, melynek hatására kezdett felmenni az egyébként alacsony vérnyomásom: "Gondviselője, gyámja, vagy állandó gondnoka van?" Nem kérem, nincs gondnokom, mert nem vagyok cselekkvés, és döntésképtelen, egyszerűen egy vak ember vagyok, aki a látásán kívül, minden képességének a birtokában van, mellesleg két diplomával, és egy Okj-s végzettséggel rendelkezik, de megszerezte az Ecdl startot is. Ami talán mégelképzelhetetlenebb, hogy saját lakásom is van, mert megküzdöttem érte, és nem intézetben élek. Hihetetlen, de sokan élünk így! Sokan szeretnénk boldogulni, lehetőséget kapni arra, hogy megmutathassuk, mi is érünk annyit a magunk szakterületén, mint bárki más, szeretnénk boldogok lenni egy megfelelő párral, és még sorolhatnám. Nem volt persze mit tenni, vettem néhány nagyobb lélegzetet, és higadtan válaszoltam a kérdésekre. Hamar kiderült, hogy nem regisztráltathatom magam a munkaügyi központban. Egyrészt azért, mert megbízási szerződésem van a Zsinat oktatási osztályával, a hittanosok okán, és ez már kereső tevékenységnek minősül. Az már nyilván senkit sem hat meg, hogy ez az összeg nagyjából éhenhalásra is kevés. A másik akadályozó tényező pedig az, hogy fogyatékosként bizonyos juttatásokat kapok Álam bácsitól, tehát ez kizárja a regisztrálásomat még akkor is, ha segélyt amúgy nem szeretnék. Ennyit az esélyegyenlőségről, és a megváltozott munkaképességű emberek munkaerőpiaci érvényesüléséről Magyarországon. Talán írnom sem kellene, hogy hallássérült kollégám ugyanezen indokokkal került kizárásra a regisztrációból, és egyben a közmunka programból is. Azt persze megkaptuk, hogy fordulhatunk a rehabilitációs akármicsodához, ami majd ad nekünk állást, de ezt inkább nem is kommentálnám.

Ezt követően elhagytuk a helyszínt, és mi Lucky-val tanítani mentünk. Amikor kiléptünk az órám után az iskolából, azzal szembesülhettünk, hogy esik a hó, és szépen meg is marad. Van persze egy hangulata a havazásnak, de a közlekedést nehezítti sajnos. Főleg akkor, ha nem takarítják az utakat normálisan, mert persze ismételten készen álltak a közterületesek ugye?

A nagy magyar valóság tehát Magyarországon 2016-ban az, hogy a munkakereső ember minden következmény nélkül megalázható, a megváltozot munkaképességű ember pedig a munkakeresők közt is egy alsórendű valaki, aki hivatalosan az esélyt sem kapja meg a nyílt munkaerőpiacon történő megmérettetésre, elhelyezkedésre. Milyen jó, hogy Isten országában nem ez a valóság vár ránk!