Ahogy az lenni szokott, Nagypéntek, és Húsvét közeledte ismét elmélkedésre késztetett. Hívő szempontból, a legfontosabb ünnepünk idején járunk. Gyakran csapdába is csalom hittanosaimat, mikor megkérdezem tőlük, hogy melyik ünnepünk a legfontosabb. Mindig akad valaki, aki habozás nélkül rávágja, hogy bizony a Karácsony. Meglepődnek, mikor azt mondom nekik, hogy bár kétségtelenül a Karácsony is nagyon fontos, de a legfontosabb, és a legmeghatározóbb a Húsvét. Nagypénteken elkezdődött mindaz, aminek köszönhetően lehetőségünk van az újrakezdésre, az Istennel való megbékélésre. Krisztus kifizette a büntetésünket, pedig meg sem érdemeljük. Hogy a magam portáján sepregessek, ideje méltóvá válnom erre a kegyelemre. Mielőtt azonban feszülten igyekeznék jó színben feltűnni Isten előtt, és magam kikaparni a gesztenyét, fontos leinteni magam, mert ezt az ajándékot kegyelemből kaptuk. Nem azért kell törekednem a jóra, mert bármit is tehetnék üdvösségem érdekében, hanem hálából a legnagyobb ajándékért. Amikor önmagam sajnálatába temetkezve üldögéltem délelőtt, egy jól eső üzenet jelent meg telefonomon, mely messengeren érkezett. Egy tavaly elballagott hittanosom kívánt nekem áldott Húsvétot. Büszke vagyok Csilára, mert azóta Lónyais lett, és örömmel tölt el, hogy talán jó eszköz lehettem életében a hitrejutásban. A pedagógusi hivatás nem könnyű, legyen szó bármely szakterületről is. Amikor azonban látom, hogy egy tanítványom elindul a helyes úton, az az érzés megfizethetetlen. Nem a magam dicsőségére örülök ilyenkor, hanem Isten dicsőségére, hiszen a Szentlélek munkálkodása által talált Csilla szívében is jó talajra az elvetett magvacska. Üzenete rávilágított arra, hogy valaki mindig gondol ránk akkor is, ha úgy érezzük, magunkra maradtunk. Nagypénteken pedig Jézus értem is meghalt a kereszten, mert ő is gondolt rám. Már akkor gondolt rám, mikor még gondolat sem voltam, mert ő a kezdet, és a vég.
Elérkezett aztán Húsvét vasárnap, mikor is reggel, templomba mentünk Lucky-val. Időben oda is értünk, tehát semmi sem akadályozhatta meg azt, hogy méltó módon ünnepeljem a feltámadás örömét. Ebben az évben egy jó barátom távozott ebből a világból, így szükségem is volt arra, hogy a feltámadás reménységét erősítő Igehirdetést halljak. Mivel a nehézségek hatására kicsit távolabb kerültem Istentől, külön jól jött a prédikáció azon része, mely arról szólt, hogy mi is megtalálhatjuk a saját Galileánkat, ahol, és amikor megéltük először a csodát, mely Krisztusban van. Elkezdtem hát felidézni a keresztelőm körüli időszakot, majd a konfirmációmat, aztán a Vakmissziós ifis időszakomat majd az elhívást a szolgálatra, a főiskolai akadályok leküzdését, és még sorolhatnám. Megannyi pillanat, melyek során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Krisztus jelen van az életemben. Miattam, helyettem, és érettem szenvedte el Jézus a kereszthalált, majd következett a feltámadás, mely megerősíti reménységünket abban, hogy a földi élet vége nem a végálomás, csupán egy szakasz végét jelenti, mely után az örök élet következik.
Ahogy véget ér az ünnep, látszólag elillan a Húsvét ünnepében rejlő csoda is, ám ennek nem kell mindenképp így lennie. Elhatároztam, hogy ismét megkeresem a saját Galileámat, hogy onnan indulhasak tovább. Az utóbbi évek történései kérgessé tettek, és gyakran rossz a hangulatom, de ez a húsvéti Igehirdetés jó eszköz volt arra, hogy rádöbbenjek arra, hogy rendeznem kellIstennel a kapcsolatomat. Ezen fogok munkálkodni hát a közeljövőben.
Kívánom minden olvasómnak, hogy sikerüljön megélniük Húsvét igazi lényegét! A sonka, tojás, torma, locsolkodás csupán a mi emberi hagyományaink, de látnunk kell, hogy Húsvét lényege jóval mélyebb, több, a legkomolyabb jelentőségű az egész világra nézve. Hallhatunk, olvashatunk a mostanság ismét fellángoló keresztényüldözésekről, ám ezek is csak Isten kijelentését igazolják, a Szentírást. Ha Krisztus miatt üldöznek minket az bizony későbbi boldogságunkat jelenti, tehát viselnünk kell méltósággal még akkor is, ha valóban szomorú, hogy ártatlan embereknek azért kell felrobbanniuk egy templomban, mert keresztények, keresztyének. A látszólag értelmetlen dolgok mögött is Isten csodálatos terve húzódik, mely szép lassan beteljesül, és ember nem tehet ellene semmit.
Vajon hogyan élhették meg a feltámadás örömét azok,akik valóban a történtek idején éltek? Hogyan élhették meg a tanítványok, akik együtt éltek évekig Jézussal? Többször is beszélt nekik közelgő kereszthaláláról, és feltámadásáról, de nem értették meg. Amikor bent ültek abban a szobában, és Jézus a középen termett, megállhatott a levegő abban a helységben. Amit eddig nem értettek, hirtelen megvilágosodott, és letaglózhatta a tanítványokat. Tamás azonban nem volt köztük. Vajon miért nem? Hajlamosak vagyunk megítélni Tamást, noha nem tudjuk, hogy miért nem volt jelen akkor. Elképzelhető, hogy ő egyedül, fére vonulva szerette volna megélni gyászát. Hitetlensége, vagy inkább kételkedése szintén nem róható fel, hiszen melyikünk mondhatja el magáról, hogy nem szkeptikus olykor? Maga Jézus sem feddi meg Tamást, hanem megmutatja neki sebeit, hogy valóban hitre ébressze őt. El is hangzik az szinte rácsodálkozás, felismerés: "Én Uram, és én Istenem!" Jézus arra is utal, hogy boldogok azok, akik nem látják őt, de mégis hisznek. Vajon mi tudunk ilyen őszintén rácsodálkozni Krisztusra akár Húsvétkor, akár a hétköznapok sodrásában? Nos, erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, és őszintén kell színt vallanunk. Ha megéljük ezt az őszinte rácsodálkozást, gyökeresen megváltozhat az életünk, mert gyermeki, élő hitünk lehet, mely ismét megerősíti kapcsolatunkat Istennel, és utat mutat személyes Galileánkhoz, melytől gyakran elbóklászunk. Örök bizodalmunk lehet azonban a mi hű pásztorunkban, aki életét adta a juhaiért.
