Olvashatjuk a Bibliában is, hogy mindennek rendelt ideje van. Rendelt ideje van tehát földi életünknek is, ahogy rendelt ideje van a gyásznak is, és a méltó emlékezésnek is. Elérkezett hát a Reformáció ünnepe, majd Minden Szentek, és Halottak napja. A Reformáció ünnepét taglaltam már néhány bejegyzésben, tehát nem boncolgatnám most, de halottainkról most is megemlékezem. Teszem ezt azért is, mert ebben az évben ismét gyarapodott elhunyt szeretteim száma, ami olykor elkeserít, de ettől még tény marad. Református Keresztyénként hiszem, hogy ők már jó helyen vannak, hiszen Isten kegyelme rájuk is árad, de nekünk, akik itt maradtunk, még nagyon nehéz. Nehéz megélni a veszteség, a gyász fájdalmát, és nehéz menni mégis a számunkra kijelölt úton. Csak hálát adhatok azért, hogy nem kell egyedül töltenem ezeket a könnyűnek nem mondható napokat, mert Áginál vagyok Mezőtúron. Neki is vannak halottai, tehát többekért gyújtottunk mécsest az éjszaka folyamán, és emlékeztünk. Felbukkant az emlékek közül néhány vidámabb történet is, de a hiány érzése belénk mart időnként. Bár sokat olvashatunk arról, hogy odaát már nincs fájdalom, és lényegében megszűnik az a világ, amit e földi testben megélünk, mégsem értjük igazán, mert fizikai valónk földhözragadtsággal is társul.
Emberi tökéletlenségünk hozadéka, hogy gyakran a külsőségek uralják ezt az ünnepet is. Jól keresnek ilyenkor a virág, és kegytárgy árúsok, ahogy a szállodák tulajdonosai is. Az év utolsó hosszúhétvégéje tombol, az idő is meglepően szép, tehát düböröghet az üzlet. Vajon tényleg ezek az igazán fontos dolgok? Biztosra veszem, hogy nem. A földi dolgok ugyanis múlandók, így talán érdemesebb lenne gyakrabban feltekintenünk az égre.
Nem tehetek mást tehát, emlékezem mindazokra, akiket szeretek, de már nincsenek velem. Éltet továbbá a remény, mely szerint valamikor majd újra találkozhatok velük. Amíg azonban ezt a földi rögös utat kell járnom, igyekszem tovább vinni mindazt, amit erkölcsi értelemben rám hagytak Édesanyámék, mert igazi értéke ennek van. Sokszor önsajnálatból magunkhoz próbálnánk láncolni elhunyt hozzátartozóinkat, de ők már jó helyen vannak. Rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük ezt a földi világot, mert felelősek vagyunk érte.
Kívánom, hogy minden kedves olvasóm méltósággal, megbékélésben élje meg a halottaink körüli ünnepeket, hogy aztán újult erővel vághassunk neki a hétköznapoknak.
