Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal kis időutazásra csábítsam! Nem megyünk évszázadokat vissza, hiszen akkor még nem éltem, noha hitem szerint Isten tervénekr észe voltam már magam is, ahogy mindenki. Tizennyolc évet röppenünk vissza, hiszen akkor kezdtem vakvezető kutyás pályafutásomat. Bár már 98-ban beadtam az igényt, még fogalmam sem volt, hogy mire is vállalkozom. Ősz volt, bizony pont szeptember, mikor beléptem az iskolára, hogy megkezdjem két hétig tartó átadótanfolyamomat. Idegen volt a közeg, nem tudtam, mit várnak tőlem pontosan a kiképzők, de izgatottan vártam a fejleményeket. Szobatársam egy már akkor is sok tapasztalattal rendelkező kutyás volt, aki ma már odaát van, de tetszett, ahogy beszélt a kutyájához, ahogy vezette, becézgette Ronit, és vezettette magát a kutyával. Elképzelhetetlen volt persze akkor még, hogy valaha magam is ilyen rutinos leszek ebben. Igyekezetemben rosszul hámoztam fel először Bárót, aki flegmatikus kutya lévén, tűrte a gyömöszölést, és azt, hogy teljesen másképp van rajta a hám, mint ahogy kellene. A hab a tortán persze az volt, hogy senki sem adott a szakemberek közül utasítást arra, hogy hámozzam fel a kutyát, csupán buzgalmam hajtott. Teltek a napok, és nem tudtam, mi lesz ennek a vége. Éreztem, hogy nem csinálom teljesen jól, de nem voltam tisztában a hibáimmal, melyek jellembéli hibák is voltak. Ma már tudom, hogy nem voltam eléggé érett a kutyázáshoz, ami persze azt eredményezte, hogy buktunk az első vizsgánkon Báróval.
decemberben letettük aztán másodjára a vizsgát, de sok buktató állt még előttem. Báró hamar beteg lett, de belépett az életembe Don, aki mellett kiteljesedhettem a kutyázást illetően. Ahogy mélyedtem be a kutyázásba, úgy jelentek meg az irigyeim is, de barátokra is találtam. Irigyeimnek mindig azt mondtam, hogy a lehetőség adott, lehet utánam csinálni bátran. Ma már különösen figyelnek arra a kiképzéssel foglalkozó szervezetek, hogy jó kutyákat adjanak ki, tehát a lehetőség adott. Rengeteg munka, következetesség jár persze ezzel, de a végeredményért megéri. Közben kiderült sok esetben, hogy számíthatok az Mvgyosz Vakvezető Kutya-kiképző Központjának munkatársaira, vezetőjére, ahogy ők is számíthatnak rám. Don serlegei most is a szekrményem tetején pihennek a szobámban, ahogy az emlékek is szívem kiemelt helyén csillognak. Don persze már elhúnyt, de többek szerint legenda lett.
Hádész igazi ördögfióka volt, de három évig azért ő is vezetett, amiért mindig hálás leszek neki. Ő még él, egy ismerősömék babusgatják egy kertesházban, tehát jó helye lett.
Lucky ereje teljében lévő hat éves kajlaság, akinek szíve olykor túl is csordul a szeretettől. Ketten élünk, tehát egymásra vagyunk utalva, ami látszik is kapcsolatunkon. ha kell, velem hallgat, de együtt is örül velem, vagy addig bohóckodik, ha szomorúú volnék, míg el nem mosolyodom. Ami kiemelendő, hogy szép, precíz a munkája, és figyeli minden lépésemet, parancsomat.
Tudatosan használom ezeket a szavakat, hogy vezetőmunka, és hasonlók. Bizonyos fórumokon, oldalakon kutyáink cukisága kap nagyobb hangsúlyt, pedig a mindennapok hősei. A sok mesés napló, és egyéb oldal mellett én szeretném képviselni azt az oldalt, mely ezeknek a kutyáknak az odaadását, munkáját mutatja be. Régen született már olyan mű, mely tényszerűen mutatja be a vakvezető kutyák kiválasztását, nevelését, képzését, munkáját. Vallom, hogy érzelmek nélkül egy igazi gazda nem tud beszélni kutyájáról, így persze fontos ez is, de nem túlcsordulóan. Tizennyolc év kutyázással a hátam mögött már arra is gondoltam, hogy magam írnám meg ezt a bizonyos könyvet, amit hiányolok, de ha bele is vágok, csak megfelelő háttérrel, szakemberek támogatásával. Nem vagyok kiképző, ahogy kinológus sem, csupán egy vakvezető kutyával közlekedő személy, aki szeretné, ha lenne az újoncoknak, de a lelkes profibbaknak is egy könyv, mely a mai módszereket bemutatva tárná elénk a vakvezető kutyázás csínját bínját.
Lassan pedig időutazásunk véget ér, és ismét elménkbe hasít a jelen. Hogy mit rejt a jövő, azt pedig csak Isten tudja.
