Lassan, de biztosan búcsúzik a nyár. Nem lehet okunk panaszra, hiszen melegét még nálunk hagyta, de az idő megállíthatatlanul rohan. Nem is olyan régen még arról írtam, hogy miként nyaraltam volt csoporttársaimmal Szóládon, mostanra pedig elérkezett az új tanév, taníthatok ismét, ami örömmel tölt el. Némi üröm az örömben, hogy kevesebb gyerkőcöm lesz, mint tavaly, és bizony félő, hogy néhány év múlva kereshetek további lehetőségeket a tanításom folytatásához, mert nem lesz kit tanítanom. Természetesen ez még a jövő zenéje, de ettől még reális esélye van annak, hogy nézelődnöm kell rövid időn belül a tanítást illetően.
Ezen a nyáron érkezett meg unokahúgom Ibolya, aki Édesanyám után kapta a nevét. Ugyan messze vannak tőlem, mert bátyámék külföldön élnek, de legalább interneten keresztül hallhattam a hangját, ami nagyon meghatott, még könnyeket is csalt a szememre. Nem sikerült még megtapasztalnom a gyermekáldás örömét, hiszen saját fiam, vagy lányom nincs, és meglehet, nem is lesz már. Tetszik, vagy sem, én sem fiatalodok, és még nem találtam meg azt a hölgyet, akivel kétségek nélkül, igaz szerelemből bele is vágnék a családalapításba. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, tehát nem zárom ki a lehetőséget, de sokat csalódtam ahhoz, hogy komolyan ráfeszüljek a témára. A feleség, család iránti vágy azért bennem él, és talán nem véletlen ez a vágyakozás. Nem gondolom ugyanis, hogy Isten kínzás gyanánt ültetné belénk ezeket a vágyakat, de egyelőre sötétben tapogatózom ebben a kérdésben is.
Új munkahelyemen igyekszem megállni a helyemet, így már a harmadik könyvet vágom, kevergetem hangszerkesztő program segítségével, mellette pedig az ügyfelek hívásait fogadom, kapcsolom. Nagymamám hagyatéki ügye húzódik, ami megvisel, de talán ez a helyzet is arra szolgál, hogy türelmet, és önuralmat tanuljak. Két zenekarom is lett közben, tehát már nem csak az ARchive Company-ban játszom, hanem egy alakuló zenekar gitárosa is meghívott dobosnak az új csapatába. Amennyire időm engedi, a boxot is csinálgatom, a kutyázás pedig alap. Azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy teljes az életem, hiszen dolgozom, több zenekarom is van, sportolgatok is, ám valami még mindig hiányzik. Isten tudja, hogy valaha kitöltődik-e ez az űr bennem, vagy sem, de addig is megyek tovább, mert nem azt tanultam Édesanyámtól, és Nagymamámtól, hogy feladjam. Itt a földi létben ők már nem segíthetnek nekem, ám fentről mellettem vannak, és figyelik sorsom alakulását, ezt biztosra veszem.
Jelentkezem sűrűbben, ha történik olyan, ami megér egy blogbejegyzést. Kívánok sok erőt az új tanévhez az olvasóknak, és ahogy repül az idő, hamar ennek az évnek is a végére érünk. Haladjunk hát tovább együtt!
