Múlthét szombaton nosztalgikus hangulatban ébredtem, ugyanis ezen a napon volt a főiskolai csoportom tíz éves találkozója. Bizony, tíz éve végeztünk, Nagykőrösön, hittanoktató szakon. Néhányan aztán elvégeztük a hittanár nevelő masterképzést, más néven vallástanári kiegészítő képzést is. Ez a nap azonban a főiskolai évek visszaidézéséről szólt, de persze nem tagadhattuk le, hogy tíz évvel idősebbek lettünk mindannyian. Többeknek családja lett az évek alatt, több gyerkőccel, amit jó volt hallani, és látni is, mert volt, aki párjával, és gyermekeivel jött el. Sajnos válásról is hallhattunk, és még én sem tudtam megállapodni, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Reggel félhatkor keltünk Lucky-val, mert időben szerettem volna a Nyugatihoz érni, ahol dezső barátommal, és szolgatársammal találkoztam. Alapvetően mindenkivel jóban vagyok az évfolyamból, de dezső lett a legjobb barátom. Sokat segített nekem a tanulásban, mikor már közel jártam ahhoz, hogy feladom. Sajnos nagyon ritkán találkozunk, és ritkán beszélünk, de ugyanott folytatjuk a viccelődést, és a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk.
A készülődés után elengedtem még a fiút, hogy elvégezze azt, amit éppen kellett, majd indultunk is. Lucky határozottan, kiegyensúlyozottan vezetett engem. Nagyon meglepődtem, mikor a 72-es troliról leszállva, Dezső toppant elém. Testvéri kézfogással köszöntöttük egymást, majd indultunk is a pályaudvarra. Nem láttam ugyan, de azért a hangok sokmindent elárultak, és barátom is elmesélte, miként üldögéltek, vagy éppen feküdtek a földön a menekültek, pont mellettünk. Nem célom megítélni ezt a helyzetet, mert több oldalról is megközelíthető, de maga a tény elszomorító, hogy képtelenek megoldást találni erre a problémára az egyébként magukat civilizált, európai országoknak valló Eus tagállamok. A tömegben aztán szépen vezetett hű vakvezető kutyám, majd helyet keressre talált is nekem egy padot, a főcsarnokban, míg dezső megnézte, hogy honnan is megy a vonatunk, és a biztonság kedvéért ellenőriztette a jegyeinket a pénztárban.
Felszáltunk a vonatra, majd az egyik kupéban ismét helyet kerestettem kajlaságommal. Vasparipánk aztán nyekeregve megindult. A vonat zötyögése csak erősítette bennem azt a nosztalgikus érzést, mely reggel óta uralkodott rajtam. Éveken keresztül utaztunk a főiskolára, és gyakran komoly vizsgadrukk nyomta vállunkat. Akkor rettegtünk a megmérettetésektől, ám mára minden megszépült kicsit, és én személy szerint azt írhatom, hogy komoly jelentőségük volt ezeknek a kihívásoknak, mert ezekkel a megpróbáltatásokkal is edzett minket az Úr.
Addig beszélgettünk, és nevetgéltünk, míg elérkezett a készülődés ideje, hiszen közel volt már Nagykőrös. Az állomásra kijött elénk egy másik csoporttársam, aki szintén Tamás, de ő tűzoltóként dolgozik, s katona is volt, míg én csak sorozáson voltam, de valamiért alkalmatlannak ítélt a bizottság katonai szolgálatra.
Ahogy leszálltunk volna a vonatról, Lucky megfeszítette magát, és nem akart leugrani utánam, mert magasnak ítélte a lépcsőt, ami igaz is volt. Kicsit bíztatni kellett, és segítettünk is neki, mire aztán erőre kapott, és lehuppant mellém. Igyekeztem őt megnyugtatni, mert ilyenben még nem volt része, és nem szerettem volna, ha rossz élmény marad benne a vonatozással kapcsolatban.
Ahogy sétáltunk az autó felé, rögtön újságolták dezsőék, hogy sokat változott az állomás környéke is, de alapvetően az egész városka. Arra én is felfigyeltem, hogy egy szökőkút csordogált mellettünk, ami pár éve még nem volt ott, de hangulatossá tette az állomás környékét.
Néhány perc autózás után, megérkeztünk a főiskola kollégiumába, ahol meglepően nagy volt a csend. Megtudtuk, hogy a nappali képzést Budapestre tették, így Kőrösön csak a levelezősök maradtak, legalábbis hittanoktató szakon. A levelezősök közül sem veszik sokan igénybe szerintem a kollégiumot, de a lehetőség megvan azoknak a hallgatóknak, akik messziről érkeznek, és nem tudnak a tanítás napján elutazni oda. Gyakran adják ki a kollégium bizonyos szobáit rendezvényeknek, konferenciáknak, és mi is kedvezményt kaptunk, mivel ott végeztünk.
Amint a kollégium ebédlőjében beszélgettünk, megérkeztek a többiek is, de hárman így is hiányoztak a csapatból. Kétségtelen, hogy nehéz ennyi embert összeszedni az ország minden tájáról, de azért sokan jelen voltunk. Gyorsan teltek az órák, indulni kellett az étterembe, ahol az ünnepi ebéd várt minket.
Az étteremben Lucky ügyesen helyet keresett nekem, majd az asztalhoz telepedtünk mindannyian, ám sokáig nem ejtőzhettünk, mert udvariasan jelezte az egyik pincér, hogy szíveskedjünk átmenni egy külön terembe, mert itt egy nyugdíjas társaság van, akiknek hangosak vagyunk. Tény, hogy jókat derültünk, de természetesen engedelmeskedtünk, és átvonultunk a számunkra kijelölt helységbe. Jól is jártunk, mert klíma is működött a teremben, így kellemes hűvösben fogyaszthattuk el az ételünket, és úgy tudtunk derülni, hogy senkit sem zavartunk vele. Mindenki mesélt röviden magáról, így kis képet kaphattunk arról, miként él a másik, milyen gondokkal küzd a magánéletben, vagy éppen milyen áldásokat kapott az évek során. Igés kártyát is kapott mindenki, illetve mindenki húzott egyet.
Igaz az a mondás, mely szerint jó társaságban repül az idő. Elrepültek az órák, és indulnunk kellett haza. Luckyt még elengedtem kicsit, majd behuppantunk Erika kocsijába dezsővel együtt, aki egy darabon elhozott minket.
Jó érzés volt együtt lenni szolgatársaimmal, akikkel együtt éltük át a vizsgaidőszakokat, együtt utaztunk a szorgalmi időszakokban, és a vizsgákon, igazán jó kis csapattá forrtunk össze. Többek mondták már nekünk, hogy levelező tagozaton nem volt még ilyen összetartó csoport, mint mi. Csak remélni tudom, hogy lesz még hasonló találkozónk, mert az ilyen mély emberi kapcsolatok értéke felbecsülhetetlen.
